Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Nagy Imre: Csevegésből szőtt idő
24 Út Dunatái • 2001 március Nagy Imre CSEVEGÉSBŐL SZŐTT IDŐ (A' Filosófus dramaturgiai elemzése - Architextuális háló és poétikai karakter*) A filozófus, mint tudjuk, azon színpadi hősök sorába tartozik, akiknek legfőbb mintája feltehetően Moliére Alceste-je volt. A téma viszont, amelynek lényegét megközelítőleg a teória és a gyakorlat problematikus viszonyában, az ideológia és az élet ellentmondásos szembesülésében ragadhatjuk meg, már Arisztophanész Felhők-jében felbukkan, majd különböző formában vissza-visszatér a színpadra, míg aztán Diderot a figurát (illetve a benne megtestesülő problémát) a vígjátékírók különleges figyelmébe ajánlotta mint „hivatásrendet”. Ekkor már a típushoz tartozó hősök sokasága s számtalan változata jelent meg a világot idéző deszkákon. Ezek egy része rokonszenvesnek ábrázolta a filozófust, más része viszont gúny tárgyává tette. A 18. század második felében a hős mindkét változata - az inkább csak megmosolygásra késztető különc és a nevetséges pedáns, aki akár az enciklopédisták torzképe is lehet - eljutott Bécsbe.1 A témakörben dolgozó szerzők egyik legnépszerűbb képviselője - akinek említését, a Bessenyei-mű forráskérdéseivel foglalkozó szerzők nyomában haladva 2 fejtegetéseink e bevezető szakaszában, mi sem kerülhetjük el - Philippe Néricault, azaz Destouches volt.3 Ugyanakkor a Keszler József felvetését1 kifejtő Petz Gedeonnal szemben, aki a magyar dráma közvetlen s egyenesági mintáit vélte felfedezni a hazájában a század húszas-harmincas éveiben s Bécsben ezt követően is rendkívül népszerű5 francia szerző műveiben, kivált a L’homme singulier című műben, mi is, Bíró Ferenchez hasonlóan s Belohorszky Ferenc megállapításaira is támaszkodva, úgy véljük, A’ Filosófus nem vezethető vissza Destouches drámáira, mint ahogy Jean-Michel Sedaine, Charles Palissot de Montenoy, Claude-FPenri Voisenon vagy Robert de Saint-Jorry munkáira sem. Azt már Rózsa Géza megfigyelte, hogy Bessenyei, ha átvett is bizonyos motívumokat és helyzeteket, a L’homme singulier-nek éppen dramaturgiai szempontból meghatározó motívumát iktatta ki.6 Vagyis, az intertextualitás fogalmi nyelvén szólva, nem állítható olyan hypertextuális kapcsolat megléte az említett szövegek között, amelynek értelmében A’ Filosófus-t például az adott esetben hypotextusként szolgáló L’homme singulier hypertextusának lehetne tekinteni.7 Bessenyei, mint majd dramaturgiai elemzésünk során megkíséreljük más szempontból is valószínűsíteni ezt, ezúttal sem egyetlen * Részlet egy nagyobb tanulmányból
