Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 3. szám - Pecsuk Ottó: "Mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni"

Pécsük Ottó • „Mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni” 51

tások, nem is szólva a régi latin fordításról (Vetus Latina), amelynek születése a Krisztus előtti századok ködébe vész, de amely egészen a 7. századig komoly hatással volt az egyház liturgikus nyelvére. Ezt az első, hősi korszakot zárta le Szent Jeromos óriási vállalkozása, a Vulgata (382-405), amelyet Damasus pápa megbízására készített el, s amely évszázadokig egyet jelentett a Bibliával (1590-ben a Tridenti Zsinat egyedüli hiteles bibliaszöveggé nyilvánította).

A második nagy bibliafordítási hullámra a humanizmus és a reformáció koráig várni kellett. Ekkor a klasszikus nyelvek iránti tudományos érdeklődés újjászületésével együtt megélénkült a Szentírás eredeti nyelvű szövegeinek vizsgálata is. Ennek élharcosa volt Rotterdami Erasmus, aki 1516-ban adta közre az Újszövetség „megtisztított”, egységesített szövegét (hatalmas mennyiségű, többszáz éves kéziratos kódexeket dolgozott fel ennek érdekében). Ugyan Erasmus előtt is születtek már nemzeti nyelvű fordítások (pld. John Wycliffe fordítása 1382-ben vagy 1466-ban az első német nyelvű Biblia Strasbourgban), de azokra még javarészt a Vulgata lefordítása volt a jellemző. Meg kell még említeni azokat a humanista szellemű latin bibliafordításokat (Pagninus, Münster, Vatablus és Tremellius), amelyek nagyon komoly nyelvi és exegetikai segítséget jelentettek a reformáció hatására megkezdett nagy nemzeti bibliafordítások szerzői számára.

A reformációt mint szellemtörténeti jelenséget meg sem érthetjük, ha elsősorban nem a Szentírás újrafelfedezését látjuk benne. Pusztán gazdasági, filozófiai vagy történelmi erővonalak mentén az egyház kiemelkedő alakjai sohasem jutottak volna el odáig, hogy megkérdőjelezzék a középkori egyház gyakorlatának egyes eltorzult elemeit. Egyedül a Biblia üzenetének jobb megértése és radikálisabb „megélése” eredményezhette ezt, s innen már egyenes volt az út annak igénye felé, hogy mindenkinek joga legyen olvasni, érteni és megérteni Isten igéjét. Sorra jelentek meg azok a nemzeti nyelvű bibliafordítások, amelyek letörölhetetlen bélyeget hagytak országuk irodalmi nyelvének fejlődésén, és egyes mondataikban, kifejezéseikben elidegeníthetetlen részei lettek a népnyelv fordulatainak. Luther német Bibliája 1522-ben (Újszövetség) és 1534-ben (Ószövetség), 1611- ben a Kingjames (Jakab királynak ajánlva) Angliában, 1637-ben a rendek által elfogadott holland Biblia, és még sorolhatnánk. Ebben az illusztris társaságban mind kronológiailag, mind minőségét tekintve igen komoly helyet foglal el a Károli által készített első magyar teljes bibliafordítás (1590), a „Vizsolyi Biblia”. Nemzedékek nőttek fel „az öreg Károli” nyelvén, egészen napjainkig, köztük e sorok írója is. A magyar irodalmi és egyházi nyelvre gyakorolt hatásának elemzésére, érdemeinek méltatására e helyütt valóban nincs lehetőségünk, de megtették ezt