Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Kristó Nagy István: Janus arcú szimfóniák
Kristó Nagy István • Tanús arcú szimfóniák 35 Kristó Nagy István JANUS ARCÚ SZIMFÓNIÁK Ahelyett, hogy megpróbálnék „bármi áron” újat mondani, inkább összeszedem emlékeimet, tapasztalataimat a (szépirodalmi- s esszé-) fordításról. Kezdjük ott, hogy a magyar költészet (eltekintve az ősi, annakidején le sem írt népi szövegektől, pl. regös énekektől) már születésénél fordítással kezdődik. A Mária-siralom ugyanis latin minta alapján készült s mondhatni (később is látunk majd ilyet) „jobb az eredetinél”. Az irodalom nyelve azonban, mint minden köznek szánt megnyilatkozás még sokáig latin - etekintetben hűségesebbek vagyunk az ókori rómaisághoz, mint a rómaiból lett új nemzetek „vulgárissá” lett latinsága, aholis már létrejött az olasz, francia, spanyol nyelv. Nálunk nemcsak az egyház tartotta meg a klasszikus latinitást (mint Nyugaton), hanem a hivatalosság és a jog is. És nemcsak megőrizte, fejlesztette is, ezért volt nevetséges, hogy II. József reform szándéka a német - vagy akár magyar - hivatali nyelvet akarta általánossá tenni, mikor a magyar nemesség latinitása sokkal árnyaltabb, szakszerűbb volt. De az sem véletlen, hogy Európa talán utolsó nagy, latinul alkotó költője, Janus Pannonius idevaló volt. Verseinek jórészét csak a 20. században magyarították, különös tekintettel túlságosan szabados reneszánsz szövegeire... Ezt persze mindnyájan tudjuk, ám azt kevésbé, hogy manapság is minden vasárnap ezrek és ezrek énekelnek francia dallamra, Szenei Molnár Albert által áhítattal átköltött francia zsoltárszövegeket. Ez kultúránk legrégibb élő francia kapcsolata, egyben a magyar műfordítás felülmúlhatatlan teljesítménye. Máig is maradandóbb, mint Faludy modernizáló Villon fordításainak negyvenes évekbeli divatja volt. Ám a külföldi irodalom tervszerű meghonosítása csak a 19. század elején, a felvilágosodást és épp a nemzeti öntudat kibontakozását követőleg kezdődött meg. Rögtön, a műfordítás-irodalom első időszakában bájosan frivol „modern” művet magyarított Kazinczy: Sterne Érzékeny Útazások-ját. Aztán került sor olyan remekművekre, mint Vörösmartynak a szó legszorosabb értelmében fenséges Lear király-&, vagy a szemérmes tanár, Arany Arisztophanész fordítása, meg Hamlet-je, melyeknél tán vannak a színész által jobban mondható, sőt pontosabb szövegek (újabban Nádasdy Ádám fordítása), ám az Arany fordításoknak páratlan költői megoldásain túl mára van bizonyos archaikusan-klasszikus jellegük, melyek jobban éreztetik a drámák múltbeli jellegét. De nem szabad megfeledkeznünk Aranynak Burns fordításairól sem. Melyek a magyar népi-nemzeti klasszicizmusnak épp
