Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 3. szám - Tandori Dezső: Irodalomról, műfordításról: anekdoták?

24

Út Dunatáj • 2001 szeptember

írta stb. Én gépeltem a magyar változatot, fordítására nem vállalkozhattam, ahhoz német kéz kellett. De ahogy itt Gyöngyivel, Szunyoghékkal, Keserű Ilonával etc. szorítottunk Cipi bécsi sikeréért. És lett siker! Déry Tibor vitte ki őt, konferenciára, Cipi mindig visszafogta magát, hiába gyötörték a lapok, És, Népszabi stb., nem és nem írt. Hibázott, az is mondható. Túlságosan a hajrára hagyta. („Buda”) Vajon? Amit biztosan tudok, hazajött, rajongva mesélt egy öreg íróról. Heimito von Doderer a neve, világirodalmi nagyság, igazi úriember. Na. így csoda, úgy csoda. Strudlhof-lépcső óriási könyv. Hát nekem volt csoda, hogy a 80-as, 90-es évek fordulóján a kitűnő K. Mária rám bízta a fordítást. Kalandosan jelent meg a végén Pécsett. De mindegy, a tetőpontot az hozta, hogy mikor 1989-ben valami oknál fogva mégsem Londonnal folytattam utazgatásaimat, hanem Bécs városával, elvetődtem a Doerer-féle Strudlhof-lépcsőhöz. Könnyezve olvastam a kőbe vésett bevezető verset, melynek végén az áll, hogy „elmúlt, bánatunkra, annyi minden, / és a Szép mintha csak futna innen”. Hogy az ember ennyire is le tud fordítani valamit, elfogadható gyarlósággal, a műfordító-elődök kellenek. Aranyjános például. Másutt Vas István, Kálnoky, Ottlik, N. N. Á.

Hát mostanság gyakran lakom Bécsben, valami ódon egyházi intézményben (bár nem a katolikusságom okán épp) a Strudlhof-lépcső mellett. Ottliktól átvettem ezt a „nemességet”: én vagyok a magyar Strudlhof-lépcsős, ha nem vallhatom is magam „heimitistának” (Heimito v.D. abszolút ottani hívei; mert mégse ottani vagyok.

Nekem ez az egész irodalmasdi meg műfordítósdi, persze, sose adta azt, hogy itteni vagy ottani. Képverseim révén a legavangárdabb osztrák körökben otthonos vagyok, és bármennyire „irodalmi-élet-történetes” író volnék, 1966-ban épp Ottlikról írtam az első posztmodern tanulmány. Máig nem nagyon jelent meg. Mészölytől ugyancsak sok alapvető, elindító életbölcseimet kaphattam, s tőle inkább Camus-t, a filozófusokat. Vicc, milyen későn, alig tíz éve ismerkedhettem meg igazán Wittgensteinnel. Remélem, dolgozhatom tárgyában. Ugyanez a helyzet Antonin Artaud-val is, ahol azonban kitűnő munkatársamra, a feleségemre szorulok, sebaj, megoldottunk már, ha muszáj volt, efféle dolgokat, s Artaud-t éppen.

De ahogy nem csupán az írók vonzanak az olyasmire, hogy fordítsam őket, hanem a festők is - s köztük sok olyan, hogy filozófusként, literátorként mifelénk kevésbé ismertek, már ha piktorként egyáltalán oly nagyon -, és így Klee evidencia volt, fiának könyve, meg a Bauhausból ez-az, s ekképpen jártam épp feleségemmel Bernben stb., Felix Klee vendégeként. Ezt a vendégeskedői műfajt azóta nem gyakorlom, magányos, inkább szegényes körülményeket vállaló utazó lettem.