Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Kelemen Zoltán: Egy történet
Kelemen Zoltán • Egy történet 17 Kelemen Zoltán EGY TÖRTÉNET Kiment. Tovább a barmokkal a síkon. Az idő téglái összecsúsztak a folyó mentén. Túlfelén köd ült. Semmi nem állta útját a kemény, gyérfüvű talajnak. Úgy futott a látóhatár felé az égnek, hogy egyetlen fa, egy kőszál meg nem állította. A lovas szinte moccanatlanul ült a nyeregben és semmire nem gondolt. A ló nyaka fölött nézett előre. Termeténél magasabb husángon nyugtatta a kezét. Onnan, ahol a köd a felhőkkel ér össze, aprócska keresztnek látszott. A marhák apró pontok, a kereszt alsó száránál sötétlenek. A levegő üres. A folyóban életnek nyoma sincs. Napokig nem eszik, nem iszik, nem alszik, nem száll le a lóról. A táj változatlan. A folyó felszínén nem csillan meg a keményen tűző napsugár, nem hatol át a párán. A hatalmas víztömeg túlsó felét is gomolygó fehér fal takarja. Éjszaka úsztattak át a napos oldalra, mert úgy vélték, hogy már elfáradt. A hideg százezer tűszúrásként tapadt ruhájukra. Lovaikhoz simulva melegedtek napkeltéig. Az éles fény egyetlen pillanat alatt öntötte el az égalattit. Üldözőbe vették az apró, sötét keresztet, melyből hamarosan kivehetővé váltak egy lovas körvonalai. Az állat és az ember. Megvárta míg a háta mögé érnek, akkor olyan hirtelen fordult szembe velük, hogy a husáng rögvest kivetette az egyiket a nyeregből. A másik elviharzott mellette, de egy szempillantás múlva már újra szembefordultak. A nyeregbe kuporodott, elrugaszkodott a vágtató lóról, a támadóra vetette magát. Osszekapaszkodva zuhantak. Elvágta a nyakát mielőtt földet értek volna. Odaballagott az elsőhöz, aki még mindig ott feküdt és fel sem kelt már többet. Egy lovat megnyúzott, evett a húsából. A két levágott fejet a nyers bőrbe takarta. Aztán nem történt semmi. Talált egy hosszúkás kék követ. Pislákoló fény játszott a belsejében. Elrakta a fejek mellé. Másnap a távolban a hegyek gerincei feltörték az eget. Később halakat fogott ki a folyóból, melynek sodra felgyorsult, sárgásszürke vize előbukkant a túlparton öreg csupasz fákat látott - gallyaknak vélhette őket innen. A barmokat számolgatta. Megvolt mind. Felhők szántották az eget, ekéjük elé fogva a szeleket. Gyatra bokrok, vékonytörzsű apró fenyők kapaszkodtak a kövek közé. A hegy fala sima volt mint az üveg. Hágó, völgy sehol. A folyó vízesésként zúdult alá. Kerülni kezdte a hegyet. Talált egy szorost, falai átdöfték az eget. Szinte teljes sötétségben haladt a keskeny ösvényen hosszú ideig. Ló, barom lesoványodott, havat legelt. Éjszaka csillagok akadtak a marhák szarvainak hegyére, a lassú reggeli fény olvasztotta fel őket.
