Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Bevezető egy irodalmi esthez
84 Út Dunatái • 2001 túnius BEVEZETŐ EGY IRODALMI ESTHEZ (Bécs, 1979) Öt fiatal írót szeretnék bemutatni Önöknek - a legfiatalabb még nincs harminc, a legidősebb még innét van a negyvenen. Hogy munkásságuk helyét és irányát jobban megértessem, utalni szeretnék először irodalmunk néhány karaktervonására. Azt hiszem, így összevetve a múlttal, világosabbá tehető a problematikájuk. Irodalmunk-persze, nagyon egyszerűsítő jellemzéssel - olyan sajátos novella- és regényprózát hozott létre, mely a kimagasló kivételektől eltekintve hajlott arra, hogy esztétikai normaként fogadjon el egy történelmi sorshelyzetünkre érvényes létezési és szemléleti józanságot - azaz a hazárdabb rizikó ellentétét. Csupán az a skizofrén ellentmondás, hogy éppen a politikai történelmünk nem volt következetes e téren. Másrészt költészetünk is mindig túltette magát az ilyen korlátokon; s éppen innét van potenciális világirodalmisága. Prózánk ugyanakkor sokáig feladatának érezte, hogy a politika helyett is gondolkodjon - amire a maga helyén és módján kétségkívül szükség volt és van; és lesz is, amíg fontosnak tartjuk, hogy ne csak az emberi, hanem a nemzeti önismeret is megfogalmazódjék. De ha ez a feladatvállalás eluralkodik, és a fontosság elfogult mércéjévé lesz, könnyen megsínyli az egyetemesebb mondanivaló és a nemzeti önismeret is, éppen azért, mert gyengül az egyetemes szempontok ellenőrzése. A valóság katartikusabb látomásai eshetnek így áldozatul. Bár irodalmunkban ez a helyzetkép sem volt ennyire egyértelmű. Sokszor hallottuk ugyan, hogy prózánk anekdotikus. Lehet ezt lekicsinylőén mondani, s lehet ténymegállapításként. Mi tudjuk, hogy az anekdotikus jelleg nálunk mit takar: a domesztikált, a sorshelyzethez idomított rizikót. Irodalmunk kezdettől fogva a faji rokontalanság, a puszta megmaradás gondjának stresszigézetével küzdött, íróink gondolkodási és logikai sémáiba vízjelként ivódott be a célok és feladatok predesztinált kérészélete, vagy legnagyobbjainknál a nemzethalál látomása. S egy olyan mazochista, komor derűt tett mindennapossá, miszerint a legjobb esetben is csak a saját temetőnket lakályosítjuk. Egy ilyen vízjellel azonban nem lehet örökké nyíltan farkasszemet nézni. Ami kitalálódott helyette: az anekdotikusság zsongító, titkos nyelve, amelyen bármikor ki lehetett mondani az „iszonyút” is, anélkül hogy ki kellett volna mondani. Ha viszont csak mi tudjuk valamiről, hogy mit takar, az könnyen provinciálisnak és banálisnak tűnhet a világ szemében. Prózánknak - úgy hiszem - igazában ez a tragikusan intim titka és hendicapje.
