Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Vakügetés és megbocsátás
Vakügetés és megbocsátás 79 volt, csupán egy vízmosás, melyet feltöltött, majd újra tovább mélyített a lezúduló agyagos áradat. Napok óta bajlódtam egy éjszakai razzia leírásával. Sehogyse ment. Vagy az arányokat vétettem el, vagy a hangsúlyok akusztikája hatott művinek abban a lefegyverző idillben, amit a völgy valósága igazolni látszott. Paralizált tanácstalansággal ültem a diófa alatt. Csupán mitológiai vigasz kínálkozott: a jóságos hatalmú Athéné, aki a villám rémtüneményéből bontakozott ki; jóllehet a vértől kígyós fürtű Gorgó-arc is az ő arca volt eredetileg. Igazában nem is szabadult meg tőle, kecskebőr vértjének örökös tartozéka maradt a torz-kegyetlen ábrázat. Mikor sok év múlva először találkoztam a müncheni Glyptothekban a „Rondanini-Gorgóval”, melyet a halál fájdalma, a passió békéje nemesít meg, eszembe juthatott a hajdani rajz- és művészettörténet-órák oktatása: „a művész szeretetteljes tekintete” még a legrútabbat is megváltja „a maga szépségének simogató varázserejével”. Okos; csakhogy ezt végre is kell hajtani. S ha pedig minden mesterségnek megvan a maga bánata... Ha ugyan ez szerencsés kifejezés itt. Végül azzal próbáltam tanácstalanságomat oldani (haladék, közbeiktatott ünnep), hogy ártatlan spektákulummal ajándékoztam meg magamat: egy zöldgyík tanulmányozásával. Dél volt, hőségbe tikkadt völgy, pattanásig feszült létezés-szünet. A ferdére nyaklóit szőlőtőkék félbehagyott mozdulatok archaikumát lopták a tájba. Az egyik sütkérező gyíkra szitát borítottam és ügyeltem, hogy kerüljek minden heves mozdulatot, amit félreérthetne. Aztán a szita mellé ültem s nyilván „a művész szeretetteljes tekintetével” nem tudtam betelni a létezők egyik kivételes ékszerének szépségével. Megunhatatlan gyönyörűség az ilyesmi, s ezúttal még azt is megkívántam, hogy szaknyelven is azonosítsam. Valahogy ez is hozzátartozott most a teljességhez, a mindenre kiterjedő ismeret. A dolgok csillagállásába semmivel se több szórakozottság csúszott be, mint abba a szerkezeti adottságba, hogy vannak bogarak, melyek, ha a hátukra esnek, az esetek többségében nem tudnak visszafordulni. Mire végére jártam a szaknyelvi azonosításnak, a gyík tovább maradt megszakítás nélkül a tűző napon, mint amennyit a szervezete el tudott viselni. Mire visszaértem hozzá s már meg tudtam volna nevezni - Lacerta viridis - visszafordíthatatlanul jelentkeztek rajta a kiszáradás tünetei. Mára végét járta, s még hozzá az ékszermivoltához illő csodálatos koreográfiával. Alig tehettem mást (mesterség), mint azt, hogy igyekeztem az utolsó rezdülésig, rángásig emlékezetembe vésni ezt a koreográfiát; melynek azóta is megvan a kivételes helye a látványok világegyetemében. S tehettem, mint eleve elrendelt tanú. Nem az okozatiság valamilyen szövevényére célzok, mikor hozzáteszem, hogy néhány órával később az éjszakai razzia-jelenetet minden nehézség nélkül
