Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Nyomozások
56 Úí Dunatái • 2001 túnius gyűrűjéből nyáron itt esik ki a színes üveg, a padok alá hasalva gyufával keresgélem, utána odanyomom a gyűrűt a hónalj bozontjába. A szitáló esőben alig látszik a város, az ágak között ügyetlen verébfészek. Otthon, az íróasztalomon vörös ernyős lámpa világít az erkélyablak előtt. Éjszaka kettő felé koccanást hallok, s látom, hogy Walter Karcsi néz be erkélyről, az orra félrenyomódik az üvegen. Szégyenlem, hogy megijedek ilyen baromságtól. Kimegyek, és nekiszorítom a mellvédnek. „Megőrültél?” Röhög, hogy nem tehet róla; a piactérre csak az én lámpám világít ki, s már a Bálint köznél tudta, hogy egyenesen a lámpámig jön, a házfal mintázatán föl lehet kapaszkodni az erkélyig. Közben névjegyet és egy zacskó mozaikkövecset szed elő a zsebéből; mondja, hogy Pompejiből küldi a pap barátja. A névjegyen néhány zöld tintás sor: „Csak cinizmussal állíthatjuk, hogy a kép, ami ilyen apró darabokra tud szétesni, abszolút értelemben is megszűnt létezni.” Az erkély sarkában ülünk félmeztelenül, és a csillagokat nézzük. Még a hajnal is ott talál bennünket. „Az ilyesmi nem szokott megismétlődni” - mondom délben a Kaszinó Bazárnál, mielőtt elválnánk. Este tíz órakor már kint az állomáson játszik a tűzoltózenekar, búcsúztatja a részeg pestieket. Zsuzsát zuhogó esőben kísérem ki a vonathoz, a zenekar beszorul a fedett peron alá, a tetőről függönyként csurog a víz. „Ne sírj! - kiáltok föl az ablakba -, úgyis nedves minden!” A Babócsa és Gyékényes között bevetett büntetőszázadból huszonhármán maradunk életben. A rét sárgásszürke az aknatűztől. Hányadékomba fagyott szájjal térek magamhoz egy horpadásban, s csak a fejemet tudom mozdítani. Gondolok rá, hogy esetleg szánalomból is lelőhetnek, megrövidítendő a szenvedést. Mintha Tolsztojból emlékeznék valami hasonlóra. Látószögembe, jobbról, éppen beleesik a Teréz-major, az istállók hatalmas lánggal égnek; s ez mindentől függetlenül szép, akkor se mondhatok mást. És dühöngve félek tehetetlenségemben. Alig öt órája egy kölcsönkért ollóval még levágtam a körmömet a lövészárokban, és nálam maradt az olló. Most újra esni kezd a hó. Már sötétedik, mikor jönnek a szanitécek. Anyám kéri, hogy hagyjuk végre abba, inkább játsszunk zsetonos rulettet. Két, olajtól fénylő fegyver fekszik szétszedve a zöld kendős ebédlőasztalon, az egyik Scholberg-féle golyós, a másik magyar gyártmány, Zubek-sörétes. Két dákóforma rudat használunk csőtisztításhoz; egyiknek a végén hajszáldrótból tekercselt puha gubanc, a másikra olajos kócot tekerünk. Minden négy-öt húzás után lámpa felé tartjuk a csövet, hunyorítva átnézünk rajta. Anyám a zongora elé ül, fél kézzel az 0, sole miot kezdi játszani. Apám ingerülten leinti: „Mit akarsz ezzel? Hagyd csak ezt a digóknak.” Anyám lecsukja a zongorát, nem szól. Még van másfél óránk az éjféli miséig, addig mézes diót eszünk, vörösborral.
