Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám - Bodó Barna: Együtt, de külön
24 Út Dunatái -2000 március politika által juttatott ellátmány mellé megszerzett anyaországi támogatás anyagilag kibírhatóvá teszi is a helyzetet, marad a művész életbevágó kérdése: kinek játszik? És ez a kérdés, az utóbbi évek tendenciája jelzi, egyre inkább felmerül az államilag fenntartott temesvári magyar színházzal kapcsolatosan is. A színész közönséget, tapsot vár el, s az ízlésvilágoktól függetlenül, ezt megelőzően kell számolni a demográfiai helyzettel. A potenciális közönséggel. Ha ennek „híja” van, a mostoha művészsorsra való utalás elfogadható, elegendő magyarázatul szolgálhat-e olyan döntésekhez, melyek a kisebbségi színházat eltérítik, más pályára helyezik? Mi a teendő, ha egy ilyen dilemma-feloldási kísérlet során elsődlegessé az egész várost szolgáló kulturális feladatok válnak - fesztiválok szervezése például - , illetve többnyelvű produkciók előkészítése, mivel az interkulturalitás jegyében támogatást nemzetközi téren ilyen programokra lehet szerezni? A képlet lényegi eleme, hogy bár az alapító - az állam - az intézményt nem általános feladatok teljesítésére hozta létre, amíg a nemzetállami diskurzus mindent áthat, a kulturális politika többségi vezérei szavukat a folyamat ellen aligha emelik fel. Hamis interkulturalitás megnyilvánulását kell észrevenni: egy ilyen opció az illető kisebbség kultúráját nem teszi hozzáférhetőbbé a többség, illetve bárki más számára. A műkedvelő mozgalom is kínál meditációs témát az interkulturalitás vonatkozásában. Mi történik, ha egy román személy vállal, valamilyen oknál fogva, szervező-vezető szerepet magyar műkedvelő csoport tevékenységében. A példa nem kitalált, Temesvár szomszédságában napi valóság. A román fiatalasszonyt a helyi képviselő testület arra kötelezi, hogy mert évek óta jól irányítja a helyi magyar tánccsoport tevékenységét, szervezzen románt is. A települést szinte felerészt románok lakják, az igény elvben jogos. Csak az nem, hogy a testület nem akarja elfogadni egy magyarul különben nem beszélő román érveit, hogy őt a magyar tánc érdekli. Érdekelje őt a román is - „ne szégyellje” hovatartozását. A helyzet pikantériája, hogy a politikai feladatként létrehozandó román tánccsoport oktatójának, mentendő a helyzetet, egy helyi magyar fiatalember jelentkezett. Végezetül, de nem utolsó sorban a sajtóról kell szólni. A többségi sajtóról, ugyanis hiába létezik Temesvárt magyar és szerb hetilap, heti német melléklet az országos német napilapban, illetve rádióadás az említett nyelveken túl bolgárul, szlovákul és ukránul a temesvári közszolgálati rádióban, ezek hatása külön-külön és együtt is elenyésző a helyi nyilvánosság vonatkozásában. A helyi kisebbségi politika még önnön közösségét is könnyebben és hatékonyabban éri el, ha a többségi sajtót használja közvetítőként. Ami egyrészt ráhangolja a kisebbségit is a többségi sajtóra - úgymond „feleslegessé” válik az anyanyelvű csatorna -, másrészt a
