Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 3. szám - Gajdó Ágnes: "A Világ látvány"
92 Út Dunatát ■ 2000. szeptember nem bújik álarc mögé, nem visel maszkot, bár ő maga azt nyilatkozta Vecsernyés Imrének: „akkor vagyok a legszemélyesebb, amikor álarcot veszek föl”. Vall önmagáról, szülővárosáról, Szekszárdról, költészetről és politikáról, a Kincskeresőről, rajongásairól, vágyairól, szorongásairól, a szabadságról, Istenről, a világról, a versről, a nyelv teremtő és megtartó erejéről: „...én a nyelv által ismerem föl a világ értelmét. Amit ebből elfogadok, azt meg is tudom mutatni. Nekem a metafora maga a világ. Olyan, mint egy mag, amit elvetünk. Aztán fa lesz belőle vagy búzakalász. Aztán pedig a vers. Számomra a vers [...] olyan, mint egy fa. Mint egy táj. Nem szeretek verset elemezni, és ezért nem szeretek.” Vörös István Baka válogatott köteteiről, Szőke Katalin a költő és a műfordító szerepcseréjéről, Szilágyi Márton Baka jelenéseiről, Bombitz Attila a Baka-tárcákról gondolkodott. Lengyel Balázs és N. Horváth Béla a Döbling, Grezsa Ferenc és Balassa Péter a Szekszárdi mise, Lator László az Égtájak célkeresztjén, Pór Judit a Farkasok órája, Lengyel András a Sztyepan Pehotnij testamentuma, Károlyi Csaba és Bányai János a November angyalához, Bazsányi Sándor és Papp Ágnes Klára a Tájkép fohásszal című kötetről írt, Ágoston Zoltán a recepcióról és kanonizációról értekezett. A kötetben szerepel Alexa Károly 1972-ben keletkezett, a pályakezdő költőt bemutató, Olasz Sándor Az ifjú Baka, Fűzi László A költő titkai, Lászlóffy Aladár Yorick, a Baka című írása, és olvasható Baka István néhány verse, prózai írása is. A Búcsú barátaimtól méltóképpen őrzi Baka István emlékét. A fényképek és a szövegek kiegészítik egymást, és híven állítják az olvasó elé a művészt, akire az „érzékletes” versek hatottak (Jeszenyin, Lorca és József Attila költeményei), akinek a zene szinte kábítószer volt, aki Istent a végzet és a létezés irracionalitásának jelképeként fogta föl, aki az angyalokban hitt. Aki azt vallotta: „A költő legyen szerény, igyekezzen fontos dolgokat kimondani, de ne higgye azt, hogy népet vezet, de azt se képzelje, hogy banális élettényei fontosak lehetnek mások számára...” A művészek sorsa részben a kritikusok kezében van. A lezárt életművet az alkotó halála után az értő és érteden utódok szabadon értelmezhetik. A halott művész kiszolgáltatott, nem védheti magát, nem tiltakozhat. Nem legyinthet az elítélő vagy megrovó bírálatra, nem örülhet az elismerő, méltató kritikának. A költő utóéletét az irodalomtörténészek „élik”. Ez a mások által élt (utó)élet nem is olyan reménytelen, ha Veress Miklós paradoxonját igaznak ismerjük el: „A költőt csak az védi, hogy védtelen.” Baka István mint költő és író nem szorul védelemre. Művei önmagukért beszélnek. Aki nyitott szemmel és szívvel, érzékeny lélekkel közeledik feléjük, részesül az általa teremtett irodalmi csodában. (Búcsú barátaimtól. Baka István emlékezete. Nap Kiadó, 2000.)
