Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám - Fried István: Erdély: Kultúrák találkozása
Fried István • Erdély: Kultúrák találkozása 7 lől érkező dekonstrukciós törekvések korrigálhatják, nevezetesen egy olyan típusú kulturális fogantatású öndefiníció és ön-megértés felé haladás, amely nemcsak elméletben veszi tudomásul együtt élő, egymás mellett élő, keverten élő, a többségkisebbség matematikából kölcsönzött meghatározása szerint osztályozott népek természetes kulturális pluralitását, hanem hagyományként a kultúra mélystruktúrájában, a folklórban, a művészetekben bizonyos művek révén továbbra is létező, minden öncsonkító autarchiás elképzelés ellenére is fennmaradó többkultúráltságot a régióspecifikumon túl a sajátjaként éli meg; és ebben az általánost, a különöst és az egyedit egyként tartalmazó sajátban ismer rá arra a teljesítményre, amely valóban Európához, a XX. század egyetemességéhez és sajátszerűségéhez kapcsolja. Mivel e XX. századi egyetemességben az európai uniós mozgalom alakulástörténetét érzi feltárulni, a sajátszerűségben pedig azt a regionalitást, amelyben önnön jellegzetességei, értékei és „különös”-sége nem pusztán áttetszenek, hanem látható-érzékelhető formát is kapnak, reflektálva az egyetemesség „kínálatai”-ra. Talán következik ebből a fejtegetésből, hogy mindenekelőtt egy korszerűen felfogott, a tárgyi és a szellemi világot magába foglaló kultúrafogalomra törekvés, valamint e törekvések állandó önreflexiója ösztönözhet arra, hogy a nemzetképek/képzetek bizonyos típusának dekonstruálásával párhuzamosan (amelyhez az ellenség-fantomképek szétbontása természetszerűleg tartozik hozzá) olyan nemzetképek újrarajzolása kíséreltessék meg, amely egyben a nemzetről, a népekről, a régióbeli nemzeti/népi viszonyrendszerekről való beszéd- és gondolkodásmód változását is eredményezheti. Nyilvánvalóan szükségesnek bizonyulhat olyan megrögződött fogalmaknak (nem kiiktatása a szótárból, hanem) „megtisztítása”, elméleti tisztázása, mint amilyen a hagyomány, a nemzet, a kultúra, a kulturális kapcsolat, de e fogalmak közé sorolnám a régiót, a szubrégiót, sőt: a nemzeti történelmet is. Aligha vitatná bárki, hogy - a címben jelzett tárgykörről immár nem áttételesen szólva - Erdély történetét több nézőpontból meg lehet írni. Ilyen a nemzeti nézőpont, tehát román, magyar vagy erdélyi szász; de miért ne lehetne zsidó vagy örmény szempontból megírni? Csupán az a kérdés: szükségszerű-e, hogy ez a jobb híján nemzetinek nevezett nézőpont egyoldalú, kizárólagos, másokkal szemben agresszív, önigazoló, szerzőinek, a „szakmádnak frusztráltságát gőggel kompenzáló legyen? Érvényesíthető természetesen a kapcsolattörténeti szempont, amely ugyan tudomásul veszi, hogy népek, népcsoportok, vallási közösségek közös elszenvedői a nagyon ritkán vidám erdélyi történetnek és történetírás
