Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 1. szám - Nagy Janka Teodóra: Másfajta gyökér, másfajta kéreg
80 Út Dunatát 1999. március Nagy Janka Teodóra MÁSFAJTA GYÖKÉR, MÁSFAJTA KÉREG MEGKÉSETT SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS SZATMÁRI JUHOS LÁSZLÓ SZOBRÁSZMŰVÉSSZEL —Egyszer azt mondtad, sokszor megálmodod a szobraidat. Szoktad-e visszaálmodni a gyermekkorod? Szoktál-e hazaálmodni? — Ha azt akarod kérdezni, milyen gyerekkorom volt, így felnőtt fejjel visszatekintve, s látva a mai gyerekek életét, azt mondom, rendkívül izgalmas. Tele élményekkel, tele játékkal, tele élettel. A mostani gyerekeknek nincs életük. Nem tudják, mi a természet, alig ismerik az őket körülvevő világot. Reggel bemennek az iskolába, s egész nap csak a tanulással foglalkoznak. Nos, nekem Szatmárnémetiben az ötvenes évek elején valahogy olyan életem volt, mint az Indulabakterház Bendegúzának. A két nővérem és a bátyám lényegesen idősebb volt nálam. Én voltam a kis vakarcs, túl sokat nem foglalkoztak velem. De ott voltak a velem egykorú környékbeli srácok, akikkel az életünk az utcán, a Szamos-parton, a lankákon csavargással telt. Reggel elmentünk, s csak este keveredtünk haza mocskosán, fáradtan, de tele élményekkel. Fürödtünk, tilosban jártunk, ha megéheztünk gyümölcsöt loptunk a kertekből. A város északkeleti szélén laktunk, nem túl messze a téglagyártól. A téglagyári tavakhoz jártunk fürdeni, ott békáztunk, halaztunk. De gyakran kimentünk a Szamos-partra is, s mikor a kisvasút a híd miatt lelassított, mi felugrottunk rá, hogy bevonatozzunk a városba. Iskolába ősszel és kora tavasszal mezítláb jártunk. Valahogy korábban voltak a tavaszok, s már az első meleg napokon megjelentek a káposztalepkék. Csak úgy hemzsegtek körülöttünk. Az iskolából hazafelé tartva levetettük az ingünket, s azzal fogtuk a lepkéket. Hosszú zsinórokra fűztük, aztán beadtuk őket. Az úton ott csurgadozott a víz a kútból. A fecskék, a méhek, a darazsak mind ott ittak. Persze mi is. Az esőzések után az árokpart megtelt vízzel, s tele volt kecskebékával, varangybékával és kis unkákkal. Egyszer a bátyám hozott egy kis gólyát. Állítólag a vihar kisodorta a fészekből. A nádasban talált rá, a téglagyári bányatónál. A gólya annyira kicsi volt, hogy még lábra sem tudott állni, a csülkein támaszkodott. Az árokparton gilisztát ástunk neki, azzal etettük, aztán megtanítottuk repülni. Amikor megnőtt, mindenhová követett bennünket. De volt saját nyúlunk, amelyik ott ült közöttünk az árokparton, meg bárányunk. No és minden kóbor kutyát összeszedtünk.
