Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 4. szám - Jean-Francois Lyotard: A történelem egyetemessége (részlet)

Úr PUNATÁT ■ 1999 DECEMBER

49

mindig is hallottam. Most én is elmesélem nektek, hallgassátok meg!« Majd pedig a történet recitálása egy másik, változatlan formulával zárul: »Itt végződik ennek vagy annak a története. Aid elmondta nektek, az... (a kasinava név), a fehéreknél... (spanyol vagy portugál név).«” Az etnológus beszámol nekünk, fehéreknek arról, hogyan számol be egy kasinava mesélő egy kasinava hős történetéről kasinava hallgatóknak. Az etnológus megteheti ezt, mivel ő maga is egy (hímnemű) kasinava hallgató. Azért hallgató, mivel kasinava nevet visel. Rituálé rögzíti, különféle szigorúan vett demonstrációk segítségével, az elbeszélések tartalmát, hatókörét és ismétlődéseiket. Minden mondatuk úgyszólván fel van gombostűzve a kasinava névvilágban megnevezett és megnevezhető instanciákra. Ezeknek a mondatoknak mindegyike egy univerzumot tár fel, amely - tartozzék bármiféle rendszerbe - ezzel a névvilággal áll összefüggésben. A hős vagy a hősök, a bemutatott helyszínek, a címzett és a küldő egyaránt aggályos pontossággal van megnevezve.

Ahhoz, hogy meghalljuk az elbeszéléseket, előzetesen nevet kell kapnunk (minden hímnemű, valamint minden kislány a pubertást megelőzően lehet hallgató). Ahhoz, hogy elmesélhessük őket, úgyszintén (csak a férfiak mesélhetnek). Ahhoz is, hogy mesélhessenek rólunk, vagyis hogy referensei legyünk a történetnek (kivétel nélkül minden kasinava lehet referens). A neveket történetekbe illesztvén, a narráció a közös identitás merev jelölőit megóvja a „most” eseményeitől és a saját láncolatszerűségében rejlő veszélytől. Megnevezve lenni annyit jelent, mint mese tárgyának lenni. Két nézőpontból is: minden elbeszélés, még a látszólag anekdotikus is, reaktualizálja a neveket és a nominális összefüggéseket. A mesét elismételve a közösség megbizonyosodik névvilágának tartósságáról és legitimitásáról, mivel újra meg újra ez a világ jelenik meg történeteiben. Másfelől bizonyos elbeszélések kifejezetten névadások történetét mesélik el.

Mármost ha pozitívan is feltesszük a hagyomány vagy az autoritás eredetének kérdését a kasinaváknál, az ilyen kérdéseknél megszokott paradoxonba ütközünk. Egy mondat csak akkor autorizált, gondolnánk, ha kibocsátója valamely autoritást élvez. Mi történik akkor, amikor a kibocsátó autoritása a mondat értelmének következménye? A mondat, miközben önnön univerzumával legitimálja a kibocsátót, önmagát is legitimálja a címzettnél. A kasinava narrátor autoritást merít, amikor saját nevében elmondja a történetet. Ezt a nevet viszont történetei autorizálják, különösképpen azok, amelyek a nevek genezisét mondják el. Ez a circulus vitiosus általános érvényű.

Ilyen tehát a diszkurzív működésmódja annak, amit úgy nevezhetnénk, hogy „igen nagy mértékben integrált kultúra”. Az identifikáció uralkodik benne min-