Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 2. szám - Gilbert Edit: Egy utazás emlékére
Gilbert Edit • Egy utazás emlékére 65 Gilbert Edit EGY UTAZÁS EMLÉKÉRE Juhász Erzsébetet alig ismertem, mégis nagyon közel állt hozzám. Dúlt a balkáni háború, amikor városunkba látogatott. Hála Istennek, mi csak közvetve értesültünk a borzalmakról, még ha szülőfalumba át is hallatszottak a lövések. Ő viszont a szétszakadó országból, a tragikus helyzetű Vajdaságból jött hozzánk, vendégtanárnak. Hallgatóink örültek a virtuális Közép-Európáról, a Monarchia irodalmairól szóló óráinak, ahogyan más városok egyetemei, szerkesztőségei, kiadói is szívesen látták. Mégis folyton visszahúzódott híres nagy keretes szemüvege mögé. Alig akarta elhinni, ha jól fogadták, és mintha nem merte volna átadni magát annak az érzésnek, hogy teljesen elfogadják. Rejtőzködött, összerezzent, jobbára hallgatott, mosolygott. Előbújt azonban néha meleg egyénisége egy-egy odafigyelő szóra, mondatra. Ha segítségét kérték, megnyílt, az őszinte gesztusra olyankor hálásan válaszolt. Kedves, okos, vigasztaló szavai, bizalma az írás erejében, lényének eredendő kapcsolata a reflexióval maradandó emlékek számomra. Minket elsősorban egy utazás emléke köt össze, ennek köszönhetem dedikált kötetét, melynek dedikációjában ő is megemlíti azt a több órás együttlétet; Egy utazás emlékére. Beszélgetésünk íve akkor egy ponton megtört. Akaratlanul megbántotta valaki óvatlan, meggondolatlan kérdésével, amit azonban mi, magyarországiak fel sem fogtunk, ő viszont nyomban egy rejtett, fájó értelmét realizálta a valamiképpen a hollétére vonatkozó kérdésnek. (Akkor még nem tudtam, milyen fontos szerepet játszanak életében az utak, a helyek, s milyen bizonytalannak érzi helyzetét a különböző terekben, határon innen és túl egyaránt. Később keserűen meg is írja: a határ vonalán történő megalázó veszteglésben találta meg hazáját.) Máskor pedig én hittem, hogy - egy, szintén a hellyel, lakhellyel kapcsolatos szituációban - rajtam gúnyolódik. Elementáris nevetése azon, hogy esti ködben hazatérve elvétettem, a lakótelep melyik házsora is az én utcám, érezte, magyarázatra szorul. Most, utolsó prózakötete felől már értem, hogy rokonszenvező kacaj volt az, s valóban mély hasonlóságot fedezhetett fel a saját városban, a magunk lakhelyén történő eltévedésünk között. Miután lejárt megbízatása, hívtam, jöjjön vissza többször, de a kapcsolattartás módja már inkább csak írásainak követése maradt számomra. Innen értesülhettem gondolkodásának változó, mégis sokban egységes tárgyáról, kereséseiről, hangulatairól, felismeréseiről, olvasmányairól, szellemi kalandjairól. Utolsó könyvét olvasva nem hagy el a borzongás. A halál
