Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 2. szám - Rimócziné Hamar Márta: Babits Mihály - Virgil - Vergilius

Rimócziné Hamar Márta • Babits Mihály - Virgil - Vergilius 57

Ascanius önfeledten vadászik, örvendezve, zergékre, szarvasokra. Baljóslatú azonban ez a vadászat, melyen a trójai Aeneas fia, Ascanius (Iulus) szívesen vesz részt, ő nem sejti, de mi érezzük a később bekövetkező tragédiát, mely a vendéglátó karthágói királynő, Didó életét követeli. A trójaiakkal való közös vadászatra tétovázva, késlekedve, habozva (cunctans, Aen. IV. 133.) indul a királynő. Vergilius eposzában e jelzővel érzékelteti Didó vívódását, aki sejti a veszedelmet, menekülne is Aeneastól, menne is vele. Mégis elindul a vadászatra, ahol szerelme beteljesedik. Aeneas pedig „álnokul” elhagyja a szerelmes királyasszonyt, aki ezt nem akarja túlélni, önkezével véget vet életének. Vergiliusnak talán legszebb „aeneis”-i sorai azok, amelyekkel Didó elhagyását, elhagyatottságát, kétségbeesett reménykedését lefesti. Babits e sorokból mesterien választotta ki azt a részt, melyben Dido átlép az örökkévalóságba (akár Vagner Lina!). így talán érthetővé válik, miért is tartotta fontosnak Babits-Virgil azt, hogy Vergilius megérzi „a tárgyak néma könynyeit”.

„Sunt lacrimae rerum..." (Aen. I. 462.)

„Mert van a tárgyaknak könnyük...” (117. 1.)

E sorok olvastán felidéződik bennünk - ismervén az eposzt - az Aeneisnek az a része; amikor a trójai háborúból menekülő Aeneas Karthágóba jutván - Didó szíveslátását élvezve társaival együtt - könnyezve (lacrimans, Aen. Aen. I. 459.) nézi az ott épülő templom képzőművészeti alkotásait, hiszen rY/láthatja Trója történetét is bronzba vésve. Könnyezik Aeneas, de büszkén veszi tudomásul, hogy a trójai háború megörökítésre méltó Karthágóban is. A megérdemelt dicsőség jutalma ez; bár nyomorúságukat a tárgyak is megkönnyezik.

Babits híres versének a (Sunt lacrimae rerum) első sora itt rejtőzik a regényben szinte észrevétlenül, mégis harsogva:

„Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,

hogy sírnak a szobámban nesztelen;”

(Sunt lacrimae rerum)

(Vergilius) „megérzi a tárgyak néma könnyeif

(Tímár Virgil fia)

Virgil is siratja a királynőt (Didót? Linát?), érte hullanak láthatatlan könnyei. Rokonszenve egyértelmű. Megvan az ő személyre szabott gyásza is. Aeneas bi-