Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 2. szám - Győrki Edina: Illyés Rónay-tükörben
Györki Edina • Illyés Rónay-tükörben 35 ahogy a világ érett szépsége kicsordul a költő szívéből. Ahogy, mikor ír, a világ »egyenest a szívébe köszön be« - mintegy általa a világ írja meg magát... Sok mindent el lehetne még mondani róla. Nem utolsó sorban azt, milyen ragyogóan kezeli a nyelvet, s mennyire megcsinálta a maga verselési »forradalmát«, éppen fordítva, mint ahogyan az ilyesmit képzelik: nem bontva, hanem kötve, nem lazítva, hanem fegyelmezve... O a maga szabadságát mindegyre jobban korlátozta; verse mondatát fegyelmezte meg mind szigorúbban. Ez a mondat néha csikorgóit; ma tiszta és kemény; izomzata van. Mindig benne érzem az értelmi teljesítményt: azt, hogy aki a mondatot alakítja, az alakítja, formálja, fegyelmezi és sűríti a gondolatát is. Még többet mondok: a vers megformálásában az ember erkölcsi önmaga-formálását érzem. De itt a »hegyen« a kettő már egy.” Két év múlva a Vigília lapjain jelent meg A kínai szelence kritikája7: „...értékes gyűjteményt adott Illyés Gyula a Távol-Kelet költészetéből. A mű oda kívánkozik könyvtárunkban Kosztolányi népszerű Kínai és japán verseinek közelébe. S mégis, mily különbség a két könyv, a két fordító között! ...Illyés megpróbálja a maguk mivoltában adni vissza ezeket a különös, számunkra nem egykönnyen fölfogható kis költeményeket.” Rónay György úgy látja, hogy Illyés fordításai Kosztolányiéhoz képest „kopárabbnak, idegenebbnek, szürkébbnek, férfiasabbnak, és mindenekfölött realistábbnak” mutatkoznak. „Az ember sokszor nem is érti első olvasásra: mi hát a költészet ebben? Elsősorban azért nem érti, mert a kínai versek költészetének egy jelentős tényezőjéhez egyszerűen nincs kulcsa; ezt nem lehet visszaadni, ez olyannyira egy nyelv, és egy irodalmi hagyomány belügye, hogy európai nyelvre, európai észjárásra, európai költői formákban és hagyományok között képtelenség lefordítani... Az évezredek alatt kidolgozott jelképrendszer többszólamúsága a mi számunkra hozzáférhetetlen.” Ezért nem fordulnak hasonlóan a fordítók ehhez a költészethez. 1961-ben szintén a Vigília közölte következő tanulmányát, mely az Új versekről íródott; ezt később az Olvasás közben című kötetébe is beválogatta.8 Ez a kötet öt év verseiből ad közre mintegy százharminc költeményt. „A gyűjtemény egyik alaphangját mindjárt az első, a Túlazinnenen megüti. »Hogy van, apám?« S ő szelíden: / - Ahogy kell túl az innenen... Tartózkodó, férfias szemérem a halál előtt; valami bújkáló, évődő, szégyenlős mosoly... Az ember akárhányszor s akármilyen változatokban biztatja is magát, hogy »sose halunk meg!«, attól még bizony meghal, és ráadásul tudja is, hogy meghal: a problémát nem lehet kiküszöbölni. Minden gondolkodó ember életében elérkezik az idő, amikor szembe kell néznie a saját halála kérdésével, és válaszolnia kell rá, így vagy úgy, »túl az innenen«. Mind-