Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 2. szám - Győrki Edina: Illyés Rónay-tükörben

32

Út Dunatát • 1999. túnius

gabbá, de nem csak a választottak fölső ezrét. Nemcsak azokat, akikben egy-egy szeszélyes képzettársítás, egy-egy név, ófrancia gesztaénekből, olasz korareneszánszból vagy skandináv szágából megmozgatja a műveltség készleteit, vagy megvilágítja, röpke sugárral, a sznobizmus vitrinjeit. Nem, - gazdagabbá, minél többünket; gazdagabbá nem annyira »kultúrában«, mint inkább emberségben. Próbáljuk meg végre visszaadni az irodalomnak, általában a művészetnek, ami nélkül annyi értelme nincs, mint egy füstkarikának: emberi hivatását. Általános emberi tartalmát és hivatását, - hogy világosabban szóljunk. Olyasféleképen, ahogyan a »Hunok Párisban«. ...szebb magyar prózát nem igen írtak. Többek között azért olyan szép, mert annyira pontos...”

Rónay szerint bármennyire is szükség van az olvasó „megérteni akarására”, az írónak ügyelnie kell, hogy elkerülje művében a stiláris homályt. „Hogy egy regényíró számára mik az a »imponderábiliák«? Egy gesztus, egy arc, egy hangsúly, egy bog a nyakkendőn, egy sajátos gondolkodásmód, - mindaz, ami egy személyre, alakra jellemző, ami csalhatatlanul annak a sajátja. Három lap próféciánál többet mond egy pontos jelző. Lapozzuk föl a »Hunok Párisban«-t. Két magyar vitázik egy párisi kávéház terraszán. Dombos és Bernák. Olvassuk végig a jelenetet. Ha van egyáltalán tökéletes művészet a prózában, ez tökéletes művészet. Éppen ezért tökéletes élet is. S ez csak egy példa a sok közül. Egy másik: ahogy Orosz Anna »veti hátra az igekötőket« indulatában; egy harmadik: ahogy az ifjú nyelvészjelölt féltudatos részegségében nyelvészetünket reformálja; egy negyedik: a munkáskirándulás, s a szerelmesek erdőjelenete, (»tündéri« tündérieskedés nélkül); folytathatnók hosszú lapokon át.

Ne folytassuk. A kritikus igazában csak egyet tehet: kezébe nyomja az olvasónak a művet. S írása végére odarója, fohászkodva: bár tudna olyan friss, meleg ízt adni az agyonkoptatott szólamnak, bár tudná olyan most-először-mondottul mondani, ahogy Illyés Gyula a maga mondatait: irodalmunk ünnepi eseménye ez a könyv. Az. Esemény. És ünnepi.”

Ezután kilenc évet kellett várni a következő Illyés-kritikájára, amely a Dunántúl 1956/17. számában jelent meg, s a Kézfogások kötetről szólt6: „Kevés költői pálya ívét láthatjuk ma világosabban, mint Illyés Gyuláét, a »Nehéz föld«-től és a »Sarjúrendek«-től máig. Sokan elmondták már, mi volt a fiatal Illyés sajátos újdonsága, mely egyszerre megfogta az embert; s nagyon messze vinne annak - bárha csak futólagos - ábrázolási kísérlete is, hogyan »fejlődött« ez a költő, hogyan »nőtt« nem mindig sudáron és görcsök nélkül - de ma már tisztán látni, hogy mindig »értelmesen«: úgy, hogy még a görcsöknek, hajlásoknak is megvolt a maguk ér-