Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám - Mészöly Miklós: A mesterségről
8 Új Dunatáj 1998. március mondható ki. S egyre bonyolultabban érezzük, hogy a legtöbb, amire vállakozhatunk: világosan megírni a homályt. Ha az író elhiszi magának, hogy sikerült „teljes világosságot” teremtenie, ott baj lesz az atmoszférával. De a művel is. Hogy mi teremti meg a lényeget kifejezni tudó atmoszférát? Ésszerűnek látszik a primitív válasz: maga a mű. 9. A műalkotás-elemzés ugyanis csak az atmoszférára, de nem fogalmazhatja meg. Ha mégis azt akarná, a művet kellene megismételnie. Az atmoszféra: egyetlen fogalmazási lehetőség kisugárzása. Nem a kölcsönözhető tudás jelentkezik benne, hanem a megismerő-megértés. A szó eredeti jelentése: athmosz és szpheira világosan érzékelteti, hogy amit megnevezni kíván, túl van az egyszeri, tárgyias rögzithetőség határán. S az elemzések általában itt bicsaklanak meg. Jobb híján összemossák a pusztán tudhatót a megismerő-megértés értelmi-érzelmi meragadottságával. A rejtelmes állapotot a megfogalmazásnak behódoló okkal. Amivel többnyire élnek: egyfajta aktuális ráfogás alkalmazása. Pedig magasabb szinten van egy sajátos lehetőségük az elemzéseknek: hasonló atmoszférát teremti a maguk intellektuális-elemző módszerével. Maupassant írja, hogy ha egy mű „őrült” vagy „irracionális” - pontosan azt vessük fel, hogy mért nem még teljesebben az. S ez még nem zárja ki a mű eszmei-ideológiai kritikáját; ha szükségét érezzük. De a mű esztétikai megértése, atmoszférájának megközelítése csak a másik módszerrel sikerülhet hitelesen: ha az elemzés, a mű szellemében, maga is műalkotássá válik. S akkor csakugyan megkönnyítheti az utat ahhoz az állapothoz, aminek a belső csendje és magánya, ha nem is lesz tökéletesen azonos az alkotóéval, de legalább ugyanabban a szférában fog emelkedni. S ahol azt érezzük, hogy valami folytonosan kiegészíti gondolatainkat, érzéseinket, a tényszerű adatok tudomásulvételét, s egy váratlan közlés beavatottjaként az elénkírt világ belénk-írt világgá változik: a deszkripcióból katarzis lesz. De a katarzisról csak újabb deszkripcióval számolhatunk be, nem megnevezéssel. Még egyszer, összegezve: az atmoszféra az az aura, az a „bizonytalansági együttható”, ami nélkül az objektív és konkrét is gyanús. Organikus szintézis, ellentétben mindenfajta elemzés tárgyias szintézisével. Az élő és működő részek varázslata; s nem számbavétel, letározás, még ha bizonyos értelmező rendszer szerint történik is. (Ez a kisegítő számbavétel, leltározás lehetne a strukturalista elemzésnek termékenyítő feladata.) S hogy mindez így van: hogy az atmoszféra ilyen jelentőségre tett szert, korántsem divat. Csupán élesebben hívódott elő valami, ami mindig is igaz volt. Hogy miért éppen ma és most? Talán érthető. Lassú fejlődésünk során úgy döntöttünk, hogy a világ környezet, amivel szemben állunk, és nem öl, amiben benne vagyunk. Naiv azonosság helyett ésszerű rágofások rendszerét dolgoztuk ki: szüntelenül változó jelek és jelzések rendszerét. Ismeretanyagunk mér-
