Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám - Tarr Klára: A Tolna megyei németség identitásának alakulása 1848-ban
56 Új Dunatáj 1998. március kér Antal, orvos hadnagy Schulter Móric, őrmester Krausz Vilmos és Walter József, zászlótartó Bicsérdi István, tizedesek Glegner János, Heberling Jakab, Gayer András, Gerstner Mihály, Kaszteiger Ferenc, Lohr Péter, Klieber Gáspár, Profantner Antal, Pülöp István, Reihn Imre, Ugróczy István és Walter Adám. A forradalom tehát egységbe font mindenkit, tekintet nélkül származásra, anyanyelvre, ezt támasztja alá az 1848. október 8-i ozorai diadal is, amelyen, ahogy Perczel Gyula, Tolna megye főbírája mint szemtanú hírül hozta,,fényes győzelmet” arattak a tolnaiak. A korabeli röplap szerint az ellenség futásban keresett menekvést, s egyetlen embert sem öltek meg a hazaiak közül. Az ozorai diadal persze történeti források szerint nem volt ilyen óriási győzelem, hiszen a fáradt, bizonytalan horvát seregek demoralizálódtak, és rövid tanácskozás után megadták magukat. Mindenesetre a tolnaiak összefogása azért kétségtelenül fontos szerepet játszott. Mindamellett, hogy óriási volt a lelkesedés a parasztság és a polgárság részéről, nagyon sokszor megnehezítette a felkelők dolgát a hiányos ellátás. Ez nem csupán az élelmezésre értendő, mert az jelentette talán a kisebbik problémát, hanem a ruházkodás és a fegyverrel való ellátás akadályaira. Egyenruhája egyáltalán nem volt a tolnai nemzetőröknek (más megyebelieknek sem nagyon), csupán kék ing és gatya vagy egy toll a sapkában jelezte az összetartozásukat. A fegyverhiány megoldása volt azonban a legégetőbb. „Nagy hiány mutatkozott a szükséges fegyverzet terén. Igaz, hogy a szolgálatra minden nemzetőr saját fegyverét használhatja, de azzal nagyon kevesen rendelkeztek”- olvashatjuk Tolna megye történetében. Ennek oka az volt, hogy a szegényebb néposztály és a jobbágyok nem is tarthattak fegyvert, az állam pedig egyelőre nem tudott fegyvert kiutalni. Ezt a problémát úgy oldották meg Bátaszéken például, hogy a két működő lövészegylet kipótolta a hiányt. A két egylet közül ez egyik a Bátaszéki Német Lövésztestület (Jäger Militz-Korps zu Bátaszék) volt, melyet 1736- ban, a német telepítések első évtizedeiben alapítottak. A másik ilyen fontos testület a Bátaszéki Magyar Lövészegylet volt, mely még a szabadságharcot közvetlenül megelőző években is működött. így természetesen a bátaszékiek saját fegyverrel és egyenruhában vonultak be a nemzeti őrseregbe. A nemzetőrség kiállítása a falvak, városok dolga volt. A minisztérium csupán a létszámot küldte el a megyei vezetőknek, s az ő dolguk volt összetoborozni, fegyverezni a bevonult önkénteseket. Voltak települések, ahol akarattal halogatták az összeírást, természetesen akadtak sváb falvak is ezek között, de az 1945 utáni német ellenes írások, cikkek valótlant állítanak (lásd Talpassy Tibor: A föld gazdát cserél. Sarló, Bp., 1945 (23-24.p.), amennyiben azt próbálják bizonyítani, hogy a magyarországi németek csupán az alkalmat várták, hogy a magyarok fölé kerekedjenek. Az itteni „svábok” mindig békében éltek magyar honfitársaikkal, hiszen ők
