Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 1. szám - Tarr Klára: A Tolna megyei németség identitásának alakulása 1848-ban

54

Új Dunatáj 1998. március

„A megyét most magyarok, rácok, németek és legújabban tótok telepei népesítik be (...) rácok ma kevesen, s csak a baranyai határ közelében vannak. Sokkal többen vannak a németek, akiket Svábföldről, Hessenből, Pfalzból és Frankóniából hoztak ide a birtokosok... Sok gazdag községet alapítottak a németek szokása szerint és munkájukat a leggondosabban végezték. A magyarok és a rácok öltözete magyaros és maguk a németek is a magyarokat utánozzák. (...) vannak, akik úgy vélik, rövidesen megtörténik, hogy ezek az új települések átveszik a magyar szokásokat”

1848-ban már több, mint száz éve éltek németek az országban, nem csoda, hogy nem álltak át a hódító Windischgrátz oldalára, hanem fej-fej mellett harcoltak magyar honfitársaikkal az ország függetlenségéért. Ez annál is inkább jelentős, mivel a 48-as törvények nem igazán foglalkoztak a kisebbségek jogaival, magyarnak véve mindenkit, aki az ország területén élt. Miért álltak mégis a németek is a magyarok mellé és szálltak szembe saját, de hódító testvéreikkel? Egy gyönki sváb válasza a legkézenfekvőbb és egyben anakronisztikus is: „Aus Vaterlandsliebe” 1848. március 25-én népgyűlés alakult Szekszárdon, Bezerédj István és Augusz Antal vezetésével. Ezen egyhangúlag csatlakoznak a forradalomhoz és utasításokat adnak nemzetőrség felállítására. Ezt Hegyessy János akkori jegyző tollát idézve „tömött teremben” tették:

„... a megyei nagyterem, karzatával, előcsarnokával együtt tömve vala. Minden osztályú nép egyhangú felkiáltásai Bezerédj István táblabíró urat szólították az elnöki székre.”

Egyhangú volt tehát a forradalom éltetése, rangra, nemzetiségre való tekintet nélkül. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az utolsó rendi országgyűlés két Tolna megyei követének, Forster Károly és Gaál Eduárd beszámolója a megyegyűlés törvényhozó munkájának befejezéséről, amelyben a köz iránti munka fontosságát hangsúlyozzák:

„Egyesség és összvetartás kívántatik; és ezen egyesség és összvetartás, mely magában foglalja jövendőnk biztosítását, érdeke egyszersmind a honpolgárok legnagyobb többségégnek, egyesség és összvetartás arra, hogy legyen az, amit a törvény rendel.”

Ugyanebben a levélben kerül a szó a nemzetiségek szerepéről a szabadságharcban, s amelyben egyértelműen a közös harc, a közös érdek és a közös szabadság kerül előtérbe, s külön hangsúlyt kap az, hogy a különböző népek egységbe fogása jelenti e győzelem kulcsát.

„Hazánk határai közt sokféle nyelvű népek tanyáznak, de van egy alap, melyen ezeknek különböző nyelvérdekeit egyesíteni lehet: ez az alkotmányos szabadság, mely a különböző nyelvű népfajokat, a polgárzati közös nemzetiségben egymás között egyesítheti, ez alapon egyek lehe