Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Kelemen Elemér: A tamási Béri Balogh Ádám Gimnázium 50 éves jubileuma
Kelemen Elemér • Jubileumi beszéd 85 nyékben. Azt hiszem, a jó példáért nem kell olyan messzire mennünk. A magyar iskola története is azt bizonyítja, hogy történelmünk azon korszakait, amikor sikerrel tartottunk lépést az egyetemes, az európai fejlődéssel, vagy nagy erőfeszítésekkel eredményesen kíséreltük meg a felzárkózást, mindig az iskola nagy expanziói előzték meg. A reformkort, 1848-49 szabadságharcát a Ratio Educationis-szal megalapozott iskolafejlődés; a századvég, a „boldog békeidők” termelési, tudományos, kulturális eredményeit pedig - milyen pazarló volt a huszadik század a magyar tehetségekkel, világgá szórta őket háromszor, négyszer is! - az Eötvös népoktatási törvény által megalapozott modern polgári közoktatási rendszer megteremtése. Azt gondolom, hogy amikor a magyar iskoláról és egy magyar iskoláról beszélünk, akkor számba kellene vennünk az általa teremtett értékeket, és azokról is beszélni kell, akik megteremtették ezt: az iskola egykori és mai tanárairól. Szétfeszítené az ünnepi beszéd kereteit még az is, ha csupán azokról szólnék, akiket személyesen ismerhettem, akiket tanítóimként tisztelhettem. Egy emberről azonban név szerint is kötelességünk megemlékezni: az iskolaalapítóról, az iskola első nehéz korszakának irányítójáról, Heinrich Rudolf lgazgató úrról. Akik ismerhettük, akiket tanított, akik munkatársai lehettek, tisztelettel gondolunk rá, mert mérték és arány volt számunkra. Egy rendkívül nehéz történelmi helyzetben bölcsessége, tapintata, körültekintése olyan biztonságot, olyan védelmet jelentett az itt dolgozók, az itt tanulók számára, amit csak később, más körülmények között és évtizedek múlva tudunk csak igazán értékelni. Szomorú és fájdalmas valóság, hogy már húsz éve nem lehet közöttünk. Azokról a tanárokról is szeretnék említést tenni, akik a magyar iskola legjobb hagyományait őrizték és folytatják. Az első név szerint ismert magyar tanítótól, a csanádi Valter magisztertől számítva, évszázadok hosszú során, keserves pedagógussorsok példázzák, hogy soha nem volt könnyű dolog tanítónak, tanárnak lenni ebben az országban. Nem volt könnyű az elmúlt évtizedekben, és ma sem az! Most azokról a tanár kollégákról szeretnék tisztelettel szólni - tizenhatan vannak itt közöttünk - akik az iskola egykori növendékéből tanítóvá cseperedve, tanári diplomával a kezükben visszatértek az Alma Materbe, akiknek volt bátorságuk és van hitük a prófétasors kockázatát vállalni saját hazájukban. Ha az előbbi gondolatok egy művelődéstörténettel hivatásszerűen foglalkozó ember okfejtései voltak, most néhány személyes megjegyzéssel szeretném folytatni és lezárni ezt a gondolatmenetet. Mit jelentett számomra és - azt gondolom, hogy ezt nagyon sokunk nevében kérdezhetem - mit jelentett számunkra a tamási gimnázium, valamikor az 1950-es évek első felében? Olyan iskolát, ahol értéke és becsülete volt a munkának, a tanulásnak, a teljesítménynek. Olyan iskolát, amelyik nem csak a fejünkkel törődött, hanem ablakot nyitott a világra, amely az élet más területeire is felkészített. Ahol természetes volt a sokoldalúság mint nevelési eszmény, ahol a tanulás mellett a művelődés legkülönfélébb lehetőségei - az énekkar,
