Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Kupa László: Tisza Kálmán
56 Új Dunatáj 1998. december ban az ádáz politikai versenyben, ami az országgyűlési választások lebonyolításában jelentkezett. Az ellenzék heves választási agitáció segítségével kívánta nielőbb megszerezni a kormányrudat, hogy a kormányzati hatalom birtokában alapjaiban próbálja meg orvosolni a szerinte elhibázott kiegyezéses politikát. A Deák Párt pedig nem volt válogatós az eszközökben, amikor a kiegyezés védelmére (is) hivatkozva az 1869. évi; de különösen az 1872-ben megtartott választások során egészen a nyers erő alkalmazásával is megőrizte hatalmát. A megvesztegetés, a választási csalások, sőt a kormányzati erőfitogtatás sem volt elegendő ahhoz, hogy a kormánypárt jelentős parlaminti többsége politikai stabilitást eredményezzen. Az ország költségvetési helyzete ugyanis katasztrofális volt. Ebben tagadhatatlanul szerepet játszott az osztrák államadósság egy részének átvállalása, vagyis az Ausztriához fűződő közjogi viszony, azonban az örökölt gazdasági terheket újabbak és egyben súlyosabbak is tetézték. Közülük kettő külön is említést érdemel a vasútépítésekhez kapcsolódó állami garanciavállalás óriási összegei, valamint egy 1873 novemberében felvett kedvezőtlen kondíciójú kölcsön. Az egyre nyomasztóbbá váló pénzügyi problémák jelentős mértékben elősegítették a Szabadelvű Párt és a kiegyezést radikálisan el nem utasító Balközép Párt közeledését és egy esetleges közös kormányzati felelősségvállalás gondolatának megérlelésében fontos szerepet játszottak. Ugyanakkor nemcsak a gazdasági gondok, hanem az ellenzék parlamenti politikai eszközei is hozzájárultak a Deák Párt megegyezéses törekvéseinek kialakulásához. így pl. az ellenzék az 1872-es választásokat megelőzően nyúlt az obstrukció kétes értékű fegyveréhez és sikerült megakadályozni a T. Ház előtt fekvő több mint 70 törvényjavaslat tárgyalását. A balközép párt derékhadának, a vidéki birtokos nemesség képviselőinek, sem állt érdekében az „örökös ellenzékiség” szerepének vállalása, hiszen pártjuk a kiegyezés egyes részleteiben történő megkérdőjelezéséért a kormányzati pozíció megszerzéséről teljes mértékben kénytelen volt lemondani. A „belső”, hazai kiegyezésig azonban még lassú volt az út. Kezdetben maga Tisza sem mutatott komoly hajlandóságot a közeledésre. A balközép táborában, annak másik vezéregyénisége, Ghyczy Kálmán hangoztatta csak a Deák Párttal való megegyezés lehetőségét. Tisza álláspontja azonban a kérdés napirendre kerülésétől kezdve folyamatos és jelentős változásokon ment keresztül. E folyamat betetőzéseként került sor az uralkodóval való találkozására, ahol a balközép vezére nem a közjogi kérdésekkel hozakodott elő, hanem pártja számára igyekezett minél kedvezőbb pozíciókat elérni, de nem a koalíciós kormányzás, hanem immár a két párt fúziója esetére: a Deák Párt olvadjon bele abba az új, a balközép bevonásával megalakítandó többségbe, amelyet Szabadelvű Pártnak kívánt elnevezni és az új kormányban a balközépnek legalább három tagja legyen. Tisza javaslatával mind Deák Ferenc, mind Ferenc József egyetértett, így az átmeneti Wenckheim-kormányban Tisza a belügyminiszteri tárcát kapta. Nem sokkal ezután a két párt
