Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Kupa László: Tisza Kálmán
Kupa László • Tisza Kálmán 53 Az 1855-ben kiadott pátenst a debreceni református közgyűlésen, Tisza Kálmán széleskörű elismerést kiváltva, utasította vissza. Még csak olaj volt a tűzre, az úgyszintén Thun miniszter nevéhez fűződő, 1859-ben kiadott protestáns pátens, mellyel a Bach-kormány a helyzet teljes félreértéséből adódóan - a hazai protestáns felekezethez fűződő -, tízéves rendezetlen, sőt konfliktusokkal terhes periódust kívánt lezárni. A rendelet azonban nem a megnyugvás irányába mutató, a széleskörű szervezeti és működési autonómia lehetőségét kínálta, hanem éppen ellenkezőleg, jogilag szentesített úton akarta elkobozni az egyházi autonómia maradékát és állami felügyelet alá helyezni a hazai protestáns vallásfelekezetei. A rendelet óriási felháborodást váltott ki egyháziakból és világiakból egyaránt. Maga Tisza Kálmán - Csengery Antal társaságában - az Österreichische Zeitungban szállt vitába a jogtipró pátenssel. Az udvar azonban a kül- és belpolitikailag egyaránt nehéz helyzetében nem változtatott korábbi merev politikáján. Az önkényuralmi rendszer egy évtized alatt válságba vitte a birodalom ügyeit, az osztrák kormányzat jóformán mindenkit ellenségévé tett. „Nem lehetett egyszerre a németeknek diktálni, - jellemzi a korszakot a történész - az olaszokon uralkodni, Franciaországgal szembekerülni, Oroszországot elidegeníteni, ugyanakkor pedig belül nagy erőket a magyarok elnyomására fordítani.” Tetézte a bajokat, hogy a rendszer roppant összegeket emésztett fel. Ebben a helyzetben érte a birodalmat az 1859-es solferinói vereség. A katonai kudarc a változások elodázhatatlanságára figyelmeztetett. A magyar ókonzervatív politikusok, akik számottevő hazai politikai bázissal nem rendelkeztek, elérkezettnek látták az időt arra, hogy programjukat Béccsel elfogadtassák. De Ausztriában is egyre többen akadtak, akik úgy gondolták, hogy még mindig bölcsebb politika visszaállítani a szabadságharc előtti időszakhoz hasonló, erősen korlátozott autonómiát, mint prolongálni az önkényuralmi rendszer csökött konfrontációs politikáját. Ferenc József tehát 1860-ban „ismét valamiféle alkotmányt” adott a birodalomnak (októberi diploma), amely már lemondott az abszolutizmusról és visszaállította az egyes országok és tartományok régi, „történeti individualitását.” Ez a megoldás azonban csak a Bach-rendszer túlzásait szüntette meg, de távolról sem elégítette ki a nemzet céljaihoz ragaszkodó magyar nemesi-polgári rétegeket. Az októberi diploma kiadásával az udvar nemcsak szerény léptékű intézményi változtatásokat kívánt eszközölni, hanem némileg módosítani akarta „személyzeti politikáját” is. A vármegyei önkormányzat részleges helyreállításának jegyében új főispánokat kívánt kinevezni, köztük az 1859-60-ban Széchenyit Döblingben többször meglátogató Tisza Kálmánt is, Bihar vármegye élére. Miként a kiegyezést követő időszak több politikai főszereplője (p. Andrásy Gyula, Lónyay Menyhért), így Tisza sem fogadta el a neki felkínált hivatalt. A következő, 1861-es esztendő azonban jelentős politikai feladatokat tartoga
