Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Szilágyi Miklós: A Puszták népe társadalomnéprajzi nézőpontból
40 Új Dunatáj 1998. december- apró gyermekként megízlelhetett olyan, a komor színekkel ábrázolt cselédnyomorhoz képest „elérhetetlen csemegéket”, mint az ajándékcsomagban érkezett gesztenye, a vásárból hozott szardínia, az elsőáldozáskor kapott narancs;- náluk „mindenkinek volt nemcsak külön kanala, hanem kése és villája, sőt pohara is”, amit a juhász-nagyapa dohogva vett tudomásul: „Úgy éltek, akár a gróf!” Ezzel a le nem tagadott, a cselédnyomort azonban nem szemléltető, leginkább a polgári kultúra felé tájékozódó kisiparos-kispolgár mentalitást sejtető gyermekkori élményanyaggal kellett egyeztetnie a plebejus szemléletű Illyésnek az emberhez méltatlan pusztai létezés - létküzdelem és vegetálás - vádló felmutatásának írói (s persze politikusi) programját. Azaz: az öntudatosan vállalt, de gyermekkorában inkább csak szemlélt, a „belül, s mégis kívül” gyermeki kíváncsiságának köszönhetően virtuálisan mégis átélt élményeivel „ábrázolta” tehát azt a világot, mellyel azonosulni akart. „Néha úgy rémlik - írja pl. egyhelyütt - mintha egész gyerekségemet valóban én is azokban a szobákban töltöttem volna, amelyekben születéstől, sőt fogantatástól a halálig minden mások füle hallatára megy végbe.” Volt persze személyes - bár alkalmi - élménye a legmélyebb cseléd-nyomorról is: nagyanyjával többször meglátogatták Ürgepusztán (az amúgy fogadott rokon) Szerentséséket. Akik - a szó szoros értélmében, akkori felfogása szerint - valóban éheztek. Ezzel az ürgepusztai nyomor-példával azonban nem tudott igazán mit kezdeni. A személyiségjegyek jelzésével is, életvitelük részletes ismertetésével is kinyilvánítja ugyan, hogy legalább annyira a „maguk szegényei” voltak, mint „Isten szegényei” (fogalmuk sem volt pl. a beosztásról: „fertálykor éjjel-nappal folyt a sütésfőzés”, egy hétig palacsintát ettek, mert nagyon szerették). Mégis az „általánosan jellemző” - s az éves cselédbér napra, személyre eső hányadának kiszámításával is meggyőző módon bemutatott - pusztai nyomor szemléltető „ábrájává” teszi meg Szerentséséket: azért nélkülöztek - hozzájuk képest - „mert az általános pusztai élet az övék volt”. A két nagyapától (s nyilván nemcsak tőlük) hallott, a „valóságnál mindig ragyogóbb és jellegzetesebb történetek” - azaz: a folklórszövegek - élménnyé átlényegítésének szintén volt módszerbeli következménye: ha az író emlékezetében, amegidézéskor is - akaratlanul természetesen - egymásra csúsztak az időrétegek. Ezzel pedig kortalanná - szinte-szinte örökké valóvá - stilizálódtak a gyermekkorban hallottak, melyek akkor - mint „a közösség tulajdonai”, s ebben az értelemben tanulságos és szórakoztató „igaz” történetek, anekdoták, tréfák - a 19. század közepére-második felére is, de napi eseményekre is reflektálhattak; valamint a jóval későbbi, a rokonlátogatások közben folyamatosan újabb meg újabb elemekkel bővülő, csak az 1920-1930-as évekre vonatkozó hallomások. Vannak persze olyan, egyegy jellem vagy élethelyzet „ábrázolása” kedvéért felidézett kvázi-folklórszövegek, melyeknél egy félmondat félreérthetetlenül utal a gyermeki rácsodálkozására (pl. a
