Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Szilágyi Miklós: A Puszták népe társadalomnéprajzi nézőpontból
38 Új Dunaxáj 1998. december elismert értékeinek elvitatásává, megjelenése óta folyamatos reveláló jelentőségének lekicsinylésévé is egyszerűsödhet. Csak remélhetem, hogy nem kerül túl meszsze egymástól a szándék és a hatás... Azért lehet forrás, természetesen, a Puszták népe, mert adatait nemcsak az író hatásosan kinyilvánított származás-tudata, hanem az élmények személyessége is hitelesíti. Nem azért tehát, mert hatalmas mennyiségben „gyűjtött össze” adatokat, felhasználván az írói-szociográfusi módszerű informálódáshoz a megfigyelést és (bevallott vagy rejtőzködő: rokonlátogatásnak álcázott) kikérdezést. Maga Illyés ugyan - a célról és a módszerről szólván - mintha lefokozni igyekeznék az érzelmi megérintettség mű-szervező jelentőségét: „Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni [...] Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák.” Fogadjuk el az „ábra”-metaforát, de azzal a kiegészítéssel, hogy újra meg újra előbukkanván, a lelkűiét bármilyen rezdülésére magyarázatot adván, a sok-sok „ábra” mozaik-szerűen egymásba kapcsolódik, egységes kompozícióvá rendeződik. Ez a kompozíció pedig - meglehet, hogy rejtőzködően-szemérmesen, az ábrázolt „népréteg” (amúgy arctalan tömeg) által mégsem eltakartan - az életregény egyik fejezete. Életregényé, de Illyés-i értelemben: a Puszták népe után is vissza-visszatért nem egyszerűen történetmondó, hanem a kort és benne a lélek rezdüléseit értelmező epikus műveiben életének történéseihez, személyes élményeihez, de sohasem az „egyetlen élet” összes tanulságainak felmutatása: a kronologikus „elmesélés” igényével. Az írói szándék megkívánta mértékben válogatott csupán az élettényekből, olykor azt az olvasói gyanút is felébresztvén, hogy vajon „egyetlen élete” volt-e. Abban az értelemben volt „több élete”, ahogyan a Puszták népében szemléltette a megéltek, és a sajáttá lényegített meg-nem-éltek kontrollálhatatlan egymásba csúszását: „Nemcsak azt mondom, ami velem történt [t.i. aprócska gyermekként Rácegresen]; azt is, ami velem történhetett volna, mert társaimmal megesett; emlékezetemben fölcserélődnek és összefolynak [...] az események;” illetve - más vonatkozásban - „Úgy beittam szavaikat [t.i. a két nagyapjáét], hogy ezek a valóságnál mindig ragyogóbb és jellegzetesebb történetek jobban megragadtak bennem, mint gyermekkorom valóságos eseményei [...] Ezért érzem néha háromszor is öregebbnek magam, mint amennyi valójában vagyok”. A gyermekkori élmények és emlékek átrendeződésének persze semmi jelentősége nincs, ha - például - a gyermekbandában magára osztott szerep felidézésébe játszik bele a mindig vágyott, de mert annak idején visszahúzódó-gyámoltalan gyermek volt, soha el nem ért kezdeményezés-vezérkedés; vagy ha - ismét példaként - őreá nem „öntöttek ónyát, kentek szenesvizet”, csupán hallott róla, mert amúgy használatos gyógymód volt a pusztán. A Puszták népe esetében azonban sokkal nagyobb horderejű a fentebb idézett, az emlékidézését magyarázó mondat „történ
