Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Tudósportrék: Szabolcsi Miklós
66 Új Dunatáj 1998. szeptember meghalt. Anyám végigcsinálta a gettót és túlélte a bécsi országutat. Bence bátyámmal történt az a tragédia, amelyet Keszi Imre „Elyzium” c. könyvében irt meg és amit meg is filmesítettek. 13 éves fiát, akit nagyon szeretett és nagyon nagy reményeket fűzött hozzá, Budán egy villamosról vitték el egyenesen Auschwitzba. Ekkor még, 45-ben Bence ezt nem tudta. Mint nagyon sok embernek a nemzedékemből, az események következményeként, fel kellett tennem a kérdést: Magyarországon maradni-e vagy külföldre menni, esetleg cionistának lenni és egy zsidó hazát építeni. Mint annyian másokat, engem is megkísértett ez a gondolat, főleg mert én nem lettem hűtlen ahhoz, amit a zsidóság jelentett. Bár sosem voltam vallásos, de közösséget változatlanul éreztem. Úgy döntöttem, hogy nem a kivándorlás az utam. Mint nemzedékem sok más tagjában, bennem is nagy gyűlölet és megvetés élt a Horthy-rendszer hivatalossága ellen. Ezt már az egyetemi éveimben is így éreztem és nemcsak én, hanem professzoraim egy része is. Innen származik, az az elszánás, hogy olyan társadalmi rendet kell teremteni, amelyben ezek a szörnyűségek nem ismétlődhetnek meg, amely megadja az esélyegyenlőséget és a lehetőséget a szabadabb kibontakozásra. Ennek megvalósulását ígérte az akkori kommunista párt. Korábbi kapcsolatok után 1945-ben, hazaérkezésem után, beléptem az MKP- be. Gyűlölet, bosszú vagy hasonló, soha nem volt bennem és nem is vettem részt ilyenfajta megnyilvánulásokban. Egyetlenegy idevágó ügyet említhetek csak. Viszsza kell menni egy pillanatra az egyetemi éveimhez. Császár meghalt, egy ideig Horváth volt egyedül professzor, és a második egyetemi tanári helyre 1941 -tői fogva Alszeghy Zsoltot nevezték ki. Alszeghy erősen katolikus ember, XVII. századi vallásos irodalmat tanított. 41-42-ben azonban tartott egy kollégiumot a jelenkori magyar irodalomból, Erdélyi Józsefet és főleg a Solymosi Eszter c. verset elemezte. 45 után sor került az igazolásokra. Akkor tanúként kihallgattak Alszeghy Zsolt ügyében is. Az igazoló bizottság elnöke, Horváth Zoltán volt, a szociáldemokrata újságíró. Elmondtam, amit tudtam az ügyről. Visszatérve 45-höz, bizonyos tétovázás után, ugyanúgy mint Szabolcsi Bence, amellett döntöttem, hogy Magyarországon kell továbbdolgozni és élni. 45 után azonban nem folytattam a tudományos munkát, hanem tanár lettem. A legkülönfélébb intézményekben tanítottam. 1945 tavaszától fogva tanítottam először a Győrffy István kollégiumban. Kardos László is keresett, az akkori Pártközpont is tanárokat és nyelvtanárokat. Én lettem a Győrffy Kollégium francia nyelvtanára. A politikai, szellemi élet sok későbbi vezetője volt a tanítványom. 1945 szeptemberétől fogva pedig a budapesti zsidógimnáziumban kaptam állást. Szerettem volna állami gimnáziumban tanítani, de nem volt akkor hely. 45 szeptemberétől három tanéven keresztül itt tanítottam. Emellett előadásokat tartottam, és cikkeket, tanulmányokat is írtam, a Magyarok-ba az Újholdba, a Valóságba.
