Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Gajdó Ágnes: Mozaikkockák Baka Istvánról

48

Új Dunatáj 1998. június

11.

Emlékszem, nagybátyám még-ingyenes mobiltelefonján hívtam föl, pár nappal a halála előtt. A káposztaföld kellős közepén álltam, mert csak ott találtam megfelelő légköri viszonyokat. Zavarban voltam, nem tudtam mit kérdezni tőle, pedig annyi mindent szerettem volna. A „hogy vagy?”, „mi van veled?” feleslegesnek és tapintatlannak tűnt, hiszen tudtam, milyen beteg. Azzal váltunk el, hogy egy hét múlva fölkeresem. Elkéstem. Mindez a Baka István emlékére rendezett kiállításon jutott eszembe. A Kincskereső-táborokban készült fényképek láttán, a kéziratokat szemlélve, melyeken ismerős betűi kacskaringóztak, táncoltak, pipáját nézve, melyből olyan „csendes”, „hallgató” füstkarikákat tudott előcsalogatni.

...A szegedi Fekete Ház kicsiny termében ott találjuk Baka István rövidre szabott életének emlékeit, dokumentumait. Első nyomtatásban megjelent versét, gimnáziumi bizonyítványát, egyetemi leckekönyvét, tanári oklevelét, újságírói igazolványát. És: plakátokat, folyó- és kéziratokat, összes műveit. És: két üveg Szekszárdi óvöröst „Baka István, az Alisca Borrend tagja tiszteletére” felirattal. És: füzetlapot, melyen Baka saját versét - a Temesvár: Dózsa tábora címűt - elemzi. És: írógépét, tolláit, szemüvegét. És: irodalmi elismeréseit: József Attila-díj, Pro Űrbe Szekszárd, Déry-jutalom, Weöres Sándor-díj, Babits Mihály-díj, a Szegedért Alapítvány kuratóriumi díja. És: Bakának dedikált köteteket. Lászlóffy Aladár bejegyzése 1995. szeptember 6-án keletkezett: „Baka Pistának, akit az élő magyar költészetben a legtöbbre tartok, baráti szeretettel.” „Egyetlen halált sem lehet (...) megnyugvással fogadni.” Baka István fájdalmasan fiatalon távozott, mindössze negyvenhét évet élt. November angyala elvitte magával, de - ahogy Molnár Ferenc Liliomában az Égi detektív mondja - „az ember csak akkor hal meg, amikor elfelejtik”. És mi emlékezünk.