Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Iszonyú mindegyik angyal"(?)
38 Új Dunatáj 1998. június hely adta szükségszerűségnek megfelelően - megjelenik - ha inkább a zene, képzőművészet és az irodalom adta lehetőségként csupán, de mégis - a motívum, még ha egy szerelmet csöndesen illegető mivoltában is, így: „A zöld szalonban tea gőze terjeng / Szivarfüstfelhőn puttó könyököl”. A szerelem pufók angyalának hirtelen megjelenése inkább egy franciás budoáros lexikonkép némi iróniával is felkent megjelenítését mutatja, semmint hogy korábbi funkcióiban látnánk viszont a képzetet, az már más kérdés, hogy a kis ámor - mint rekvizitum - megformálódásakor hogyan jeleníttetnek meg a korszak - nem véletlenül - megnevezett költői, a maguk előképével egyetemben, iróniával száműzve minden orosz irodalomismeret és történet patetitkusságát és emelkedettségét: „Előszobából sárcipőt levetve / Biok lép be és a kerevetre dől”. Egész eddig azt hihetnénk, valamilyen többé-kevésbé új orosz költészettörténetet írunk a vers szerzőjével közösen, de egyébként, legyünk őszinték, végső soron ezt is tesszük, valójában azonban többről és másról is van szó éspedig arról, hogy itt, ebből a „hivatalos” irodalomtörténet-létből eddig hiányzó szerzők jelennek meg a maguk legtermészetesebb módján, mint akik hovatovább mégis hivatalosak erre a - Baka István szervezte, versében természetessé tett - tea-partira, amelyen joga van bárkinek megjelenni. Utólagos kérdés csupán az lehet, kinek engedi meg - s ez már valóban minőséget jelent -, hogy megmutass a itt magát: „A zöld szalonban tea gőze terjeng / Szivarfüstfelhőn puttó könyököl / Előszobából sárcipőt levetve / Biok lép be és a kerevetre dől / Hodaszevics heringgel a kezében / Csúszkál a járdán Puskinról motyog”. Fent és lent világa találkozik e versben is, mégpedig úgy, hogy amit eddig láttunk, az - mint transzcendencia álomnak minősül és szembesül azzal a lehúzó „valósággal”, amelyben „megindulnak Kronstadt felé a jégen / Végső rohamra a bolsevikok” Nem véletlen, hogy a Pehotnij-füzetek végpontjaként megformált vers sem tud más Testamentumot, hagyni, mint amelyben halála után sem kíván a költő alteregója - itt logikusan : dvojnyikja- e vidéken kapni helyet: „Ha meghalok, a nyirkos pétervári / Talajba engem ne temessetek!” A minden mindegy végzetes megjelenítésében el tudja fogadni az olvasó, hogy a lírai én olyan élethelyzetben van, melyben a vágy szinte szükségszerű: „Burok-koporsó rejtsen embrióként! / Gyökér-köldökzsinór köt össze itt / A Föld- Anyával, - szívom majd a hóiét: / Vérét az Utolsó ítéletig.” S ha már megjelenik a bibliai végítélet, azt várnánk, hogy itt megtörténik valamiféle kilépés e világból, Bakának azonban erre is van válasza, ismét megjelenítve a minden mindegy relativizálását, mégpedig azt is úgy, hogy szükségszerűen maradnunk kell birodalmi meghatározottságunkban, mégha ez másban nem, „csupán az alternatívában jelenik is meg: „Angyalkürt ébreszt vagy az Auróra / ágyúszava, mindegy lesz énnekem, / S az is, hogy mennybe szállók vagy pokolra / Taszít alá közömbös végzetem.”
