Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Iszonyú mindegyik angyal"(?)
26 Új Dunatáj 1998. június mesztenék, / bekényszerítenék egy halott gépezetbe...” Tóth László pedig Ötödik emelet című 1985-ben Pozsonyban megjelent kötetében fogalmaz így: „Egy részben vagyok ember, egy részben állat és egy részben Isten, / magamat aligha segíthetem, ha nincs, aki megsegítsen.” (Örkény István mint Vergilius vezeti a költőt). Hasonló megoldásokkal találkozhatunk Tornai József A szerelem szürrealizmusa című kötetében. A kötetcímadó versben mind az évszázados dilemma, mind pedig a szerelem varázsa megszólal, mégpedig úgy, hogy egy látszólag antipoétikus, valójában szürreálisán lírai meghatározását adja a költő a címnek: „De néha, / mikor olyan ikertársra / találtam, mint te, aki ugyanúgy / nem tudtad, milyen parázs-fogú démonok / áldozata, / újra megjelent fölöttem / isten nevető, maszkos arca, / és mi, nem mi: te, / nem te: Én-Te / egyetlen égő oroszlánná változva / lángoltunk föl a sárga homokból / az égre. / Ez a szerelem szürrealizmusa.” Baka István verseiben az induláskor azonban eleinte továbbra is csak rekvizitumként, egy sajátos világ részeként formálódik meg, legelső költői megjelenéséhez hasonlóan. így az Ady Endre emlékének szentelt Háborús téli éjszakában is, ahol megelevenedik a legenda: egyes szám első személyben idézve fel a lidérces éjt, amelyen tűzbe vettetik az evangélium, olyan tűzbe, amelynek minden a martaléka lesz: „Különös éjszaka ez, be különösen / pislákol asztalomon a gyertya, átsüt a gyertyalángon / a börtönőr szeme: / Istené. Egek benne, / és égnek a könyvlapok, lobognak / bibliám lapjai, / lángolnak angyalszárnyak, égnek a sorok, mint / máglyán a holtak - égett toll szagát, / égő zsír bűzét érzem én, / érzem már holtomig.” A Megtalált versek című, a gyűjteményes kötethez később illesztett, korábban kötetben meg nem jelent versek közt találjuk a Most címűt, amely a Baka-lírától elütő túlzott direktségével nem nyújt a verskörnyezethez hasonló erőteljes benyomást; de ez az első, amelyben közvetlenül is megjeleníti a költő a segíteni szándékozó angyalt, aki itt is nő, s akinek segítségét azonban nem fogadja el a lírai én, kiszolgáltatva magát továbbra is inkább a sátánnak, aki azzal a legkegyetlenebb, hogy még csak terve sincs: „akkor valaki átölel, megcsókol, el akar vezetni innen. De akárha csiga mászta volna meg a számat, irtózom, és bár látom szárnyait, amint megcsap a tollak avas zsírszaga, elundorodom, holott az Angyal jött el értem. S az öregasszonyok összevihognak, előttem ürítenek: varjú lesz minden ürülékcsomó. Nyitnám a szám, s egyszerre kívülről látom magam: fogaim sírkövek, a nyelvem kushadó eb, dögszagú. És megvirrad, Krisztus keze a hajnal, vérzik.
