Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 2. szám - Kukorelly Endre: Arany, Welsz, bárdozás, 1977

6

Új Dunatá; 1997. május

A látvány szagtalan, és inkább csak tudok a vérözönről, mintsem hogy tudomásul venném. Nem annyira veszem tudomásul, mert kicsit ahhoz túl elfoglalt vagyok. Sok a dolgom, vagy mi a jó isten. Épp nem vagyok ott. Még nem engem érint. Van olyan, hogy vérzik az orrom ütközés miatt, de olyankor sosem érzek szagot. Vagy például alaposan megvágod az ujjad, mert heves takarítás közben ripityára törted a fürdőszobában az üvegpolcot, amin a fogmosópoharakat tartjuk, ugyanis nagy igyekezetedben mindenféle kicsúszik a kezedből, és olyankor cseppet patakzik a vér, aztán, hála az égnek, magától eláll. Könnyen le lehet öblíteni. Mert a vér valahogy nem igaz, hogy nem tűnik el. A patakban. Igen, mert lemosható a vér, ügyesen elbomlik a vér. Noha mégis mintha minden ugyanaz volna, és nem változna semmi lényeges.

Csakhogy ezt az ugyanazt nem az emlékezet tartja meg így, nem azért marad meg valami, mert mindig ugyanúgy emlékeznek rá. Hanem csak úgy megmarad. Úgy van. De hogy is változna, ami az életre meg a halálra vonatkozik. Én miért lennék másokhoz képest egészen másmilyen. Csak a körülményeink alakulnak olyan viccesen, fájdalmasan és tragikusan sokféleképp, én viszont nem vagyok a körülményeim.

Nem vagyok?

És mi olyan - a lényegtelenhez képest jól megkülönböztethetően - lényeges? Ezeket a dolgokat kicsoda dönti el. Énrám mindezekből mi vonatkozik. Mégis, mit találok oly megnyugtatónak?

Milyen kérdésre lehet válaszolni?

Mennyi kérdőjelet tettem ki!