Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 1. szám - Bodri Ferenc: Babits Mihály nyomdásztanulói

66

Új Dunatáj 1997. március

Utóbb Lumpért Ferenc detektív forgolódása Babits körül. Jelentése {„...oly terhelő adatot, ami nevezett bűnössége mellett szólna, beszereznem nem sikerült...” — 1920. május

5.) korántsem állítja meg a fegyelmi határozatok és ítéletek sorát, a nyugdíjmegvonást. Nyugalmat végül Fenyő Miksa levele nyomán Vass Józsefminiszter közbelépése teremt: 1922. július 10-én szüntették meg végleg a vizsgálatokat. De a hivatalosság gyanúja betokozódva lappanghatott tovább, hiszen „afegyelémi ügy újrafelvétele” során (1927) az ismételt panaszok ellenére tanári nyugdíját visszamenőlegesen nem kapta meg. Maradt a neheztelés, a kölcsönös és fortélyos tartózkodás a hivatal és költő között.

A cikkeket és leveleket, az „ügyiratokat” és másokat követően érdemes átböngészni a szerkesztő pontos jegyzeteit, itt nem kevés egykorú magánhíradás {Babits Csinszkához, Tóth Árpád), naplóbekezdések {Szabó Lőrinc, Török Sophie), későbbi emlékezések {Kardos Pál), apróbb újságcikkek mondatai olvashatók — a válogatás és a „mellékapparátus” egyaránt kitűnő filológusra vall. Az utószóban mértéktartó életrajzi és irodalomtörténeti tájékoztatás igénye, a jegyzetekben körültekintően pontos és alapos „segédletek”.

A forráskutatás számára a két másik kötetke is bőven kínál érdekességeket. Az egyik Az Istenek halnak, az ember él című, 1929-ben megjelent verseskönyv hasonmása lett. Sok jelentős verssel {Hegyi szeretők idillje, Engesztelő ajándék, A gazda bekeríti házát, Cigány a siralomházban, Psychoanalysis Christiana, Új mythológia és mások), a családi és talán pillanatokra megtalált lelki béke remekműveivel. És mint a sorozat előző facsimiléiben, a verseket követőn Téglás itt is egybefonva közli az egyidejű bírálatok sorát: ezúttal Illyés Gyula, Németh László, Rédey Tivadar, Bálint György, Sárközi György ismertetéseit, József Attila „merészen tárgyilagos” tanulmányát^ 7o//lapjairól (1930). Majd a Nyugat&noním glosszáját erről, végül L.P.P. {Lakatos Péter Pál) megjegyzéseit a „hibacsírákról” Babits költészetében, „a magyar talaj istenes erejéről” a megjelent különnyomat fogadtatásaként. E két reakció csupán a visszhang első hullámverései, a „tárgyi kritikai tanulmány” viharos fogadtatása ismert, dokumentumai (pl. Szegő Endre levele és mások) a költő válogatott levelezése (1976) és a Kortársak József Attiláról című gyűjtemény (1987) lapjain olvashatók. A váratlanul kemény „kioktatás” kiapadhatatlan téma az „indítékokat” kutatók számára mindmáig és tovább, bár Németh Andor megállapításainál okosabb „megoldásokra” aligha számíthatunk.

A még apróbb könyvecske — Török Sophie: Naplójegyzetek — feltétlen nóvuma, csendes szenzációja az, hogy a korábbi önkényes és méginkább szemérmes részletközlések után teljes egészében adja az írónő talán 1923-ban írt vissztekintését megismerkedésük és kapcsolatuk körülményeiről és első hónapjairól. „...Úgy ismertem meg, hogy verseket hozott hozzám — emlékezik Babits egy BálintJenőwt\ folytatott beszélgetésében az 50. születésnapja körül —. A versekben egy pár fordulat meglepett, s