Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Fusz György március 15-én Ferenczy-díjat kapott. Néhány alkotásának fotója.
Köszöntjük Fusz Györgyöt, aki munkááságáért március 15-én Ferenczy-díjat kapott FUSZ GYÖRGY 1955-ben született Szekszárdon. 1981-ben Gorka-díjjal végezte a Magyar Iparművészeti Főiskolát. 1992-ben megkapta az Európa Tanács féléves ösztöndíját. 1994-ben Bernbe, 1995-ben Rómába kapott több hónapos ösztöndíjat. Jelenleg Szekszárdon él és dolgozik. Kellemetlen tükörkép A meditativ befelé fordulás és az erős kifejezőképesség közti feszültség vibrál Fusz György figuratív szobrainak tengelye mentén. A művész érezhető jelenléttel és éber szellemmel vonja le a következtetéseket a belső és külső megfigyeléseiből, és oly módon közvetíti őket, hogy azok további gondolatokat ébreszszenek, illetve kényszerítsenek ki a szemlélőből. Művei szó szerint az anyagi valóság határait súrolják, és Fusz e hatások túllépésével manipulál, szövetkezve a tovaszállt pillanat néma dühével és a leplezetlen fájdalommal. Korai, férfiakat és nőket ábrázoló portréiban mérhetetlen bánat oldja fel a szunnyadó és magába forduló tudatosságot. Később nemcsak a hűvös és tetszetős porcelán repedezik, de a harmonikus arcvonások is helyükre kerülnek, deformálódnak, az ütések alatt tönkremennek, majd a maszk vidámabb színeket kap. Fusz bemutatatja az emberek közti káoszt, ahol az egyedek a jelennel és saját magukkal találkoznak. Tematikailag nemcsak az ókori Görögország maszkjai vonulnak fel, de a termékenység istene, Priaprosz és Gaia, a Földanya is szégyenkezik a pusztítás láttán, amit az emberi faj a Földön véghez vitt. Fusz Gaia alakja panaszos dalt énekel az erdő susogó hangja által kísérve, olyan módon és stílusban, melynek hallatán ellágyul, aki hallja. A művész vállalja a személyes kontaktus kockázatát, sikeres lépést tesz a külső szemlélő szférájába és újabb gondolatokra ösztönzi őt. Ezáltal munkái művészkörökön kívül is visszhangra találnak. Anne Brit Sonna Reienes Norvégia A művészeti alkotás - és most nemcsak a képzőművészetet értem ide, hanem az irodalmat sőt a zenét is, a legősibb időktől két egymástól lényegileg különböző célt valósít meg. Vagy megjelenít, vagy elbeszél. Ahogy például az antik görög templom cellájában álló isten szobor az isten személyes jelenlétét prezentálja, a timpanonban és a metopékban levő szobrok pedig az isten régi, a mitologikus időkben végzett cselekedeteit beszélik el. Az egyik jelen idejű, a másik a múltról szól. Az első a drámai, a másik az epikus megjelenítés. Fusz György szobrai mind drámai művek. Nincs idejük, amit látunk, az a jelenben van. Amelyik nyilvánvalóan halott, az is most halt meg, előttem, a jelenlétemben. Katartikus jellemek, személyiségek ezek a mellszobrok. A pörsenéses, belülről kifelé pattogzott arcú, téglakarú, koksz-salak sebhelyes, bepólyált fejű alak egy elkeseredett, végsőkig dúló harc már-már elbukó harcosa, aki azonban még önmagából erőt meríteni látszik egy eljövendő végső tusához. Az, amelyiknek a felsőteste a kokszos égetésben teljesen megolvadt, összerogyott, egy olyan bölcs filozófus szemével néz maga elé, aki emberi méltóságát, nembeli mivoltát a megsemmisülés pillanatában is megőrzi. A töröttnyakú, hasadtmellű halott feje éppen most bicsaklik hátra. Egy összerepedezett fejű -felületű annak a kisázsiai királynak örökkévaló fenségét őrzi, aki trónuson ülve égette el máglyán magát, semhogy a perzsák kezébe essen. Pogány Gábor művészettörténész
