Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom
gát, az ésszel nem mérhető titokzatosságát emelve ki. Ezt a létfilozófiai képsorozatot vonatkoztatja aztán a beszélő önmagára is. Az „önmagamba én se fértem” visszautal a folyót szegélyező part viszonyára, s egyben diagnózisát adja személyiségének. Ez a múltra, az életre vonatkoztatott állítás az utolsó verseknek oly erős motívumára, a normáktól, elvárásoktól eltérő, szabálytalan személyiség önértékelésére emlékeztet. A verszáró két sor ezt az önmeghatározást azonban másképp és másképp magyarázza. A „lelkem azért közvagyon” a sors és alkotás összefüggéseit értelmezi, az utolsó évben ritka példájaként annak az önértékelésnek, amely a közre, „egész népére” - mint a Születésnapomra sokat idézett soraiban - testálja lelkét, a művet. Az utolsó sor pedig, ez a keresetlen, őszinte vallomás öszszekapcsolja a Flóra-versek uralkodó motívumhármasát: élet - halál - szerelem. A Flórának megragadó, szép vers. Őrzi e verscsoport emelkedettségét, s a személyesség titkait, vágyait, érzelmeit ötvözi az általános létértelmezéssel. Könnyed, játékos képek és bonyolult utalások ugyanazt az érzést, a csodatevő szerelem őszintén naiv hitét írják le újra és újra. A vers után a gépiratos kéziraton van még egy versszak, amit a költő ceruzával írt, máj d áthúzott: „Hát jó, hogy még sokáig élek meg is köszönöm, hogy remélek magamnak békés elmúlást neked gyönyörű búsulást.” A „gyönyörűt” később „szép csendesére változtatta, a magának remélt hosszú életet azonban változatlanul hagyta.
