Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom

kát vállal, kérvényt ír, önéletrajzot (a Curriculum vitae-\. mutatta). Nyáron tartsuk meg az esküvőt. Csak határozzam el magam (április 29.)” - emlékezik Illyés Gyuláné a férfi-szerelem minden akadályt legyőzni akaró szenvedélyére. A „hajósinas kor” is szerepel ebben a híres önéletrajzban: „1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Önön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösén szolgáltam.” A vers és az önéletrajz tehát ebben a boldog állapotban, közel egyidőben keletkezhetett, amint erre a Flórának egyik kézirata is utal, amely ugyanolyan rendben felsorolja a három hajót. A múltba vetített lírai helyzet pedig az olvasóban A Dunánál jólismert szituációját, a sorsába merülten folyót szemlélő, a parton üldögélő költőt idézi fel. Az egy évvel korábbi vers lírai pillanata azonban teljesen más. Ott a lényegre, a mélyre, a történelmi létezés összefüggéseire figyel a szemlélődő lírai én, itt viszont a felszín maga a mély. A tökéletes rendről vall egy jellemző motívum visszavetítése is. így jelenik meg a pillanat, a szemlélődés helyzete: „egy szép napon munkátlanul, / mint aki örömöt tanul / bámultam a Dunát...” Az örömöt a hasonlat szerint a munkátlanság jelenti. A munka, a férfistátusz tartozéka, amint A Dunánál híres zárósorai is érzékeltetik: „s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk, és nem is kevés.” A József Attila költészetében oly jellemző felnőtt-gyermek dichotómia másik oldala, a munkátlan, játékos gyermeki lét uralkodik tehát ebben a Duna-versben. Ez a gyermeki szemlélet eleveníti meg a látottakat, a víz sodró erejét, az ugyanis nem félelmetes, szinte játszanak a vízben úszó tárgyak. Az ág libeg, a dinnyék villognak, a piros almák ringatóznak, „zöld paprikák bicegve úsztak.” Ez a múltbéli elbeszélt jelenet tehát mintegy kiragadja a beszélőt a jelenből, s a játékos könnyedség tölti ki a világot, amelyet a tágívű hasonlat (4-7. versszak) értelmez. A gyermekkori emlék és a jelenbeli szemlélet között megteremtődik a kapcsolat: „Ilyen lenne az űri szemle.” A kéziratban még határozottabban: „Dologtalan, szép űri szemle.” A vers a kedvesnek írott vallomás, amelyet azonban a beszélő visszafogott és némiképp stilizált érzelmei modulálnak. A vallomásos jelleget erősítik a strófahatárokon is átnyúló mondatok és az utolsó időszak jellemző versformája, a 8-9-es szótagszámú sorokból variált négysoros strófaszerkezet. A vers egészében jelen van a vallomás címzettje is, olykor közvetlen