Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom

Óh, szörnyű, gyászoló kripták,

Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,

Elhasznált, szegény magyarok,

És most jöjjetek, győztesek:

Üdvözlet a győzőnek.

Ady versművészetének záróköve, utolsó munkája. Kötetben már a posztumusz Az utolsó hajók {1320) végén jelent meg. Többször, többféleképpen félreértett négy strófa.

Költőnk alkotóerejének még nagy betegen is vannak fölizzásai: Krónikás ének 1918-ból. De testileg már teljesen leromlott, alig tudott beszélni. Elhaló hangú, mégis öntudatos ez az utolsó jelentkezés. A forradalom költője a háborút vesztett, „baljóslatú, bús” népe nevében kért méltányosságot a győztes antanthatalmaktól.

Félelmetes, hogy mind a költő, mind a publicista Ady milyen tisztán látta a magyar história vészhelyzetét. A politikus Jászi Oszkárral együtt felmérte a már számtalan sebből vérző Habsburg-birodalom megállíthatatlan összeomlását, a soknemzetiségű Monarchia teljes széthullását. A nagy háború a csatatereken véget ért. Tízmillió halott, jóval több sebesült és rokkant, egybillió aranyfrankot meghaladó anyagi kár - ez a végelszámolás. A győztesek díszszemléket tartottak, a vesztesek megpróbáltak alkudozni.

Ady történelemszemléletében szétválik a „sírjukban is megátkozott gazok” és az „elhasznált szegény magyarok” felelőssége, morális megítélése. Próbálja menteni népét, a szabadságharcok és forradalmak fiait, akik nem bűnhődhetnek már tovább belső elnyomóik parancsaiért. A győzteseknek szóló üdvözlet így persze egy mozzanatában sem hozsanna, hanem inkább gyászvers. Többen felfedezni vélik benne a Vörösmarty-féle tragikus látomást.

Művészi értékeit, különösségeit tekintve az első pillanatban alig lehet mit mondani a versről. Fáradtan, majdnem fásultan odavetett rímtelen sorok. Egybeolvasva mégis milyen ereje, szuggesztiója van. Az első két sor paralelizmusa, a már-már erőltetett alliterációk, szinekdochék, intenzív igék markánssá teszik, emlékezetes Ady-produkcióvá.

A verset voltaképpen a főszerkesztő Ignotus „kényszerítette ki” belőle a Nyugat számára. „Tudtam, hogy vége - küszködött később az emlékekkel Ignotus -, szorongattam a kezét, éreztem, hogy már a keze is dadog, de bíztam dadogás ában. (...) S csakugyan megírta a verset, nem nagyobbat egy névjegynél. S talán nem is többet mondót. De mégis: le tudta adni névjegyét élete munkájánál, szerelme szerencsétlenségénél, s a névjegy is óriás írás, ha óriásnak neve van aláírva.”

14