Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - KRITIKA - Medgyes Tamás: Márton László igaz története
64 Új Dunatáj 1997. december A regény szintaxisa egyfajta lenyomata a történész munkájának, ahogy a diszkrét adatok a legváltozatosabb módon fonódnak össze egymással a kutatási munka (az interpretáció) előrehaladtával. A nevekből életrajzok lesznek, az életrajzokból pedig történetek, és ennyi már majdnem elég Márton László egy körmondatához. A regény alapélménye gyakorlatilag egy dichotómiában írható le, mégpedig a (majdnem) mindentudó narrátor olvasót, szereplőt és történetet tudatosan irányító funkciója, illetve a szereplők, az olvasó és a történet (sőt a szavak) valamiféle önálló léte között. Ez utóbbi pólus a szövegben mint a narrátor vagy valamelyik szereplő félelme, gondolata jelentkezik, ciklikus felbukkanása szegmentálja a szöveget, és újraírja a narrátor mindenhatóságába vetett hitét/hitet. [Mjelyik pillanatban találkoznak a régóta működő hatóerők a személynevekkel? Ha véletlen a történések és a szereplők találkozása, miért bontja sűrű homályba a más irányba mutató lehetőségeket, miután lehetetlenné tette őket; ha pedig elkerülhetetlen, akkor miért mindig csak utólag bizonyul annak? (42) Ezt a metafizikus vonalat erősíti valahonnan egészen mélyről egy homályos elképzelés a szavak és a szöveg kapcsolatáról, illetve a szavak és a szöveg autonóm igazságáról és értelméről. Ezt a bizonytalan sejtelmet két változatban ismerjük meg: Valamikor nagyon régen őis írnok volt; szerette leírni a szavakat, függetlenül attól, hogy azok mivé állnak össze, hogy majd együttvéve jóra vagy rosszra fordulnak-e. (170) Támadt egyfurcsa gondolata, és csakis a megivott borral magyarázható, hogy ilyesmin járatta az eszét, ugyanis az fordult meg a fejében, hogy: de hiszen semminek sincs értelme! Nem azért, mintha nem lett volna meg az értelem, hanem ellenkezőleg, azért, mert csak az értelem van meg. Nem a kimondott szavaknak van értelme, hanem az értelemben vannak a kimondott szavak, és ha kiesnek az értelemből, mert valaki, például Tschörtner kiejti őket, akkor már nincs értelmük. És nem az életnek van értelme, hanem az értelem tartalmazza az életet, mint az asztal közepén álló ezüstkancsó a mártást, amelyet a húsra lehet locsolni, ekkor Wunschwitz futólag észlelte, hogy Tschörtner előrehajolva kezébe veszi a kis ezüstkancsót, hogy aztán Bettinához beszéljen, halkan a lármában, tovább. Es az értelemből szép lassan, fokozatosan kifolyik az élet. (176) Ez utóbbi gondolat annál is fontosabbnak tűnik, mivel a szövegalkotással járó felelősséget nem veszi le az iró/beszélő válláról, míg az igazság/hamisság, az értelem elvét a szó és a szöveg immanens tulajdonságai közé sorolja. Eszerint az alkotó
