Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - KRITIKA - Medgyes Tamás: Márton László igaz története
Kritika 63 Hasonlóan bonyolult képlet áll elő akkor, amikor egy hosszabb részt egyetlen szereplő mond el. Blasius Pohle a túlvilágra tett útjáról számol be E/l-ben két fejezeten keresztül, de a narratívát félúton váratlanul megszakítja egy T/l megjegyzés anélkül, hogy az E/l elbeszélésből kiléptünk volna vagy ismernénk a T/l jelöltjét. Hogy a narrátor a megszólaló, csak abból gondolhatjuk, hogy a szövegben többször visszatérő történetünk kezdete előtt stb. panel ismétlődik meg itt is. Milyen interpretációs stratégiákat kínál a Jacob Wunscbwitz Igaz Történetet Egyrészt a szöveg határozottan beilleszkedik a történetmondó, a nyelv problémáira nem reflektáló írások kánonába, amennyiben ezt már címében is bejelenti, és ehhez a narrációban is következetesen hű marad. Bizonyos fogódzót jelenthetnek az értelmezésben a regény szimbólumai, visszatérő hasonlatai, mint a galambok, a pár fekete csizma, a levágott fej, a (befagyott) folyó és egy nagyon erősen indított, de aztán elgyengített allegória a város és az emberi organizmus hasonlóságáról. Az ezekre alapozó interpretációnak azonban csakhamar szembesülnie kell azzal, hogy ezek nem játszanak szövegstrukturáló szerepet a regényben, így a hozzájuk társított jelentés éppen annyira lehet szerencsés amennyire önkényes. A város - ember hasonlat pl. nagyon hangsúlyosan és a szöveg fontos helyein tér vissza mint magyarázóerővel bíró allegória, de maga a narrátor többször használhatatlan toposzként veti el. Es ha talán sohasem ébredt a város annak tudatára, hogy ezek szerint sohasem érhetők el kitűzött céljaink, és hogy elkerülhetetlen kudarcainkat a rászállingózó hitványabb sikerek is, fáradozásunkból gúny t űzve, csak súlyosbítják: ez részint azzal magyarázható, hogy az eleven testként elgondolt városban főként a fej volt önmagával megelégedve, olyannyira, hogy fenntartotta magának a gyomor szerepét is, miközben a gondolkodást és az emésztést nem tudta mindig elkülöníteni egymástól; részint pedig azzal, hogy a várost eszerint mégsem lehet szerves egészként, egységes akaratú emberi lényként felfogni, és hogy az ilyesfajta megszemélyesítés, ha méganynyira jóhiszemű is, hazugság. (11-12) Mégis éppen ennek az allegóriának a szerepe nem hanyagolható el, mivel öszszefügg azzal a problémával, amely a narráció és a szereplők beszédének szintjén is többször nagyon expliciten, néhol szinte tézisszerűen visszatér, és ami miatt a Jacob Wunschwitz Igaz Története bizonyos értelemben egy kérdés körüljárásának, a közelében való kalandozásnak is tekinthető. Ez a probléma első megközelítésben a szöveg és a szereplő viszonya, a szöveg komplexitásának határai, a perifériális - centrális oppozició; nagyjából összefoglalva: miből lesz a történet, és mi lesz a történetből az olvasás és az írás során. (Vagy ez ugyanaz?)
