Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 1. szám - Szigeti Lajos Sándor: Bartóki szintézis és apokalipszis

32

Új Dunatáj 1997. március

figyelmet: a Nagy Lászlóval kapcsolatban már emlegetett hagyományozó teremtésre, amely bonyolult képletet ad ennek az apokrif apokalipszisnek. A démonias lehet múlt idejű, lehet jövő idejű, de legtöbbször jelen idejű. Az apokaliptikus viszont, természetéből fakadóan, mindig jövő idejű. Olyan befejezett jövőidejűség ez, amely, a jövő befejezettsége után, egy örök jelent előlegez, olyat, amelyben nincs már többé jelentése múltnak és jövőnek, s így tehát voltaképpen a jelennek sincs. Időtlen, időfölötti, örökkön való állapot, amelyben nincs többé történés, lényegi változás.”

Az első rész jövőre vonatkoztatott ítélete a jelenből indít, időtlenítve, hiszen magyarázó jellegű („Mert”), ugyanakkor épp abban tér el leginkább az evangélista jövendölésének „szabályosságától”, hogy nem különít el bűnösöket és erényeseket, azaz valami „szörnyűbbet és egyetemesebbet jelent be, mint a Biblia”, mert bár a szöveg alapján gondolhatunk, természetesen, a költőnek akkor jelent vagy éppen közvetlen múltat jelentő időre: a koncentrációs és fogolytáborok látványára, a vers megírásának idejét jellemző személyi kultusz nyomasztó légkörére, sötét reménytelenségére, a „levegőtlen prés” szorítására vagy „a haragos ég infravörösében” felismerhetjük a hidrogénbomba fényének és hőjének pusztítását, azonban az életrajziság, az egyetemesítés és a mitikus stilizálás elemei egymásba fordulnak, „feloldódnak az élményi időhatárok, egymásra vetülnek a történeti múlt, az aktuális jelen és a mitikusan láttatott jövő dimenziói, eltűnnek az egyéni és a kollektív világ mezsgyéi, együtt él az egyszeri és az örök időbe vetítődő tragikum, ott komorlik a teljes emberi dráma, a lét személytelen fájdalma, amelynek reménytelenségét az isteni hatalom sem változtatja meg, a vallomás jelentéssugallata szerint.”

Ezért az én olvasatomban itt még ennél is többről van szó, még a bibliainál is tragikusabb mozzanat tanúi lehetünk, hiszen a Jelenések Vili. 7. befejezése szerint az Apokrif világa megmenthetetlenül hull darabjaira: „de látja Isten nincsen arra mód / kitörni út remény e látomásból” A vers, mely feltűnően nélkülöz minden központozást, a befejezésben egy felkiáltójelet kap, megengedve azt az értelmezést is, hogy itt olyan pusztulásról van szó, amellyel szemben maga Isten is tehetetlennek látszik, maga is abba a magányba záródik be, amelybe a lírai én is, így a vers dialogicitása nem a boldogtalan szerelem motívumait idézi meg (mint Tüskés Tibor értelmezi) vagy ha mégis, akkor inkább az Isten iránti szeretetet — az amor sanctus értelmében —, hiszen amikor a költő a szeretetről beszél, az értelmezhető így: Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfúló reményt, hogy megjövök és megtalállak.