Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Szabolcsi Miklós: József Attila legszebb sorai
28 Új Dunatáj 1997. december Szabolcsi Miklós Nehéz a feladat. Egyrészt azért, mert most korrigálom monográfiám utolsó kötetét, ahol csaknem minden József Attila versről szólok, sokat részletesen is elemzek. Egyformán szeretem őket, egyformán közel állnak hozzám. Másrészt mi a „Szép”? Nem szeretnék esztétikai, művészetfilozófiai fejtegetésekbe bonyolódni, de a szépségnek annyi meghatározása, aspektusa van. És József Attilánál a pontosság, a tömörség, az értelmi feszültség, az ellentétek és azok egysége a szép, ezért aztán igazán és változatlanul az Óda, az Elégia és főleg az Eszmélet számomra a legszebbek. De azért van olyan vers, olyan szöveg, amely néha vadonatúj fényben ragyog fel, váratlan távlatokat nyit. Most számomra a „kinyíló”, végtelenre vagy túlvilágra mutató szövegek jelentenek új szépséget. Az irodalomtörténész illemkódexét megsértve, nem keletkezésük sorrendjében szólok róluk. Az első a Könnyű, fehér ruhában zárószakasza: Megalkotom szerelmemet... Égitesten a lábam: elindulok az istenek ellen - a szívem nem remeg - könnyű, fehér ruhában. Már az írásjel is, az első sor három pontja, a második kissé rejtelmes kettőspontja, a negyedik gondolatjele - sejtelmességet, a végtelenbe nyitottságot jelzik, a továbbolvas ás át, a továbbgondolást sugallják, a József Attila-i gondolatjelek, már a Medáliák ban, erre a továbbasszociáltatásra szólítanak fel. Az egész befejező versszakban van egy sajátos, színpadi, leginkább operajelenetre emlékeztető díszletezés - a halálbamenők nagy gesztusa. A dallamos, különlegesen szabályos, 8-7-8-8-7 forma, s ennek megfelelően abaab rímképletűm ekmosott, sejtelmes rímek foglalják keretbe ezt a látomás. És ahogyan a harmadik sor áthajlás a különösen kiemeli az ellen szót, az külön távlatot ad e mítoszba hajló jelenetnek. És a „könnyű, fehér ruha” talán közvetlen célzás Kosztolányi versére: Most harminckét éves vagyok. Nyár van... és lassan megyek fehér ruhában a lugasban...
