Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Péter László: A szellem és a szerelem
24 Új Dunatáj 1997. december Péter László A szellem és a szerelem „A nemzet közös ihlet” - írta három helyt is József Attila.1 „Ha a nemzet - magyarázza meg tételét - külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség.”2 Az a szellemiség, amely a nyelvet teremtette.3 A nyelv a nemzeti szellem, a közös észjárás kifejeződése, objektivációja. „Mi télszavakból is értjük egymást” - ez nem csak az 1928-ban születettekre érvényes, mint Szilágyi György történelembölcseletnek beillő humoreszkjében, hanem - különböző színvonalon - általában az egy nyelvet beszélőkre. Alapfokon nép szavaiban, szólásaiban, közmondásaiban, dalaiban sűrűsödő történelmi múlt, életbölcsesség; fölsőbb szinteken a görög-latin kultúrán, biblián, nyolc évszázad magyar líráján iskolázott értelmiségnek, tudósnak, művésznek gondolatvilágában elraktározott képkincs ezt a közös ihletet táplálja. A balsors minket a Himnuszra és Kölcseyre emlékeztet; a magyarok Istene a Nemzeti dalra és Petőfire. Ha valaki ordas eszméket emleget, legtöbben tudják, hogy emberségellenes, soviniszta nézetekről beszél, s ha nevét nem említi is, legtöbbünknek József Attila jut eszünkbe (Thomas Mann üdvözlése). Megeshet, hogy némelyekben már a költő neve nem ötlik föl, de a kifejezés értelme ekkor is egyértelmű számukra. A költői kifejezés a nemzeti közgondolkodásnak, a közös ihletnek része lett. József Attila sok ilyen kifejezésével vagyunk így. A népköltészeti alkotás módjára többnyire nem is szó szerinti pontossággal élünk velük. Éppen ez mutatja, mennyire beleszövődtek nyelvkincsünkbe. „Érted haragszom, nem ellened” (Szeretők lázadása)-, „lassúdad, országos eső” (Esik); „a költő hasztalan vonít” (Őspatkány terjeszt kórt...); „az igazat mondd, ne csak a valódit” (Thomas Mann üdvözlésé); „a dolgozó nép okos gyülekezete”; „fortélyos félelem”; „adj emberséget az embernek, magyarságot a magyarnak” (Hazám); „a harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” (A Dunánál); „nem középiskolás fokon” (Születésnapomra); „dolgozni csak pontosan, szépen...” (Ne légy szeles..) Számomra ilyen „a szellem és a szerelem”. Az Ars poeticában (1937) olvassuk: Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem. Kabdebó Lóránt a sorban megfogalmazott gondolat párhuzamát látja ebben a Stoll Béla kritikai kiadásában közvetlenül az Ars poeticát megelőző vers két sorában: Egem az ésszel, fölfogott emberiség világossága. [ Már réges-rég... 1937]
