Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 3. szám - SZEMLE,KRITIKA

78

Új Dunatáj 1997. szeptember

sem ellentmondásmentes, sőt, mintha enyhén skizoid lenne). KAF új kötetének megjelenésével a kritikai elszámolás már nem lehet a szűz elvárási horizonton ejtett immakulációk puszta elbeszélése, mivel túl vagyunk azon a pillanaton, amelyben először aktivizálta az affinózus és a specializálódott közösség subtilitas explicandiját. Mostanra az interpretálandó szöveg megragadásának olyan mértékű gradualitása halmozódott fel, hogy a soron következő értelmezésnek egyszerre több tárgyhoz kell igazítania magát: a KAF kötetek szövegei mellett az interpretációkból kirajzolódó recepcióalakzathoz is. Tárgyunk multiplicitása azonban egy időbeli tengelyen helyezhető el; a Melyik szöveget olvastuk előbb? kérdésére adható esetleges válaszok már döntenek interpretációnk iránya felől. A kötet újraolvasásának folyamatába beékelődő recepciótörténeti tájékozódás valamilyen módon mindig kognitív preexisztenciára tesz szert, meghatározott kérdések köré rendezve ezzel mondandónkat. Ebben az esetben ilyen a Kulcsár Szabó Ernő mérvadó tanulmányában felvetett problematika, amely Szigeti Csaba preferenciáival szembesül. Az intertextualitás ontologizálásának stratégiája Kulcsár Szabónál képes az interpretálandó szöveget a középpontban tartani, mivel a megidézett múltvonatkozások a jelen szöveg által kijelölt perspektívában nyernek új jelentést, megtartva temporalitásidexeiket. Ezzel szemben Szigeti Csaba a költészettörténeti mintáknak a legújabb magyar irodalomra specializálódott közösséggel való megismertetését ambicionálja KAF szövegei segítségével. Kulcsár Szabó a maturanai-gadameri produktív, kultúrateremtő emlékezet, az „emlékezet valamire” fogalmából kiindulva ontologizálja, azaz megfosztja eszközszerűségétől intertextualitásfogalmát. Ennélfogva ez a fogalom nem integrálható többé markáns cogitofilozófiai hátterű elméletekbe, amelyekben egy szubjektum kezén önkifejező szervizzé válhatna. Épp ellenkezőleg, a Heideggeren nyugvó fogalomhasználat következtében úgy gondolhatjuk el, mint amiben a szubjektum(pótlék) interesszáltsága, Sorge-ja (Gondja) megnyilvánul. Az intertextualitás megmutatja ágensének (aki/ami végzi az intertextuális tevékenységet) a hagyománytörténettel való „vérségi” kapcsolatát. így a kultúra nem az egyenlő módon emfatikus múlttöredékek statikus egymásmellettisége lesz, hanem egy perspektívában látható, alakuló horizont. Szigeti technikája ezzel szemben filologizáló, KAF szövegei közül azokat válogatja ki (Töredékek a Novecentoból), amelyek kiszolgálják módszerét, és miután elérték azt, hogy a figyelem a preferált korszakra és annak költészeti fejleményeire irányuljon, visszavonulót fújnak. KAF szövegei itt a szoros értelemben vett gadameri interpretációként/tolmácsolásként működnek, amelynek az a funkcója, hogy „teljesen eltűnjön a megértetésre irányuló törekvésben”. Ezt a karaktert Szigeti által alkalmazott intertextualitásmetaforában is tetten érhetjük. AJelenkor 1993/11-es számában a palimpszesztus fogalma még konkurálni látszik a kaleidoszkópéval (amely az egymásmellettiség dimenzióját involválja), és már a tanulmány végére is egyértelmű, bármégcsak sti-