Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 3. szám - Solymár Imre: "Madár dalolt a kriptában"

58

Új Dunatáj 1997. szeptember

A történelem azonban tovább írta a szenvedés-történetet. Jöttek a partizánok, megjött a menekülési parancs. Székely Alberték 1944 őszén már hetekkel előtte útra készen, felpakolva várakoztak. Maga a pap, Németh Kálmán mondta bizalmasan: „Albert, ha nem tudunk elfutni, mind meghalunk.” (Jólehet - úgy tudják - Tito megüzente volna, ezt a népet engedjék el, hagyják elfutni, ez a nép nem hibás.) Az utolsó napokban a Kálvária menekítésére szánták el magukat. Az állomásfőnök a székelyekhez húzó embervolt. Németh Kálmán és Székely Albert csendben megegyezett vele, becsukták az ajtókat és leszedték e stációkat. Feltűnés nélkül vagonba rakták és a legközelebbi szállítmánnyal megindították az ország belseje felé. (Penteléig vitte a vonat, onnan Balatonszemesre. Címzett nem volt, ott kirakták.)

Józseffalvi székelyeink 1945 telén már Galsán voltak, Zalában. Plébánosuk a közeli Zalaszentimrén. 1945 májusában pedig Bátaszékre kerültek. Ekkor lovas fogatokkal Szemesre mentek, elhozták mind a 14 stációt, s Székely Albertéknél tették le. Ami a zenélő kutat és a Szent István szobrot illeti, azok pusztulásra voltak ítélve. A partizánok a bevonulás éjszakáján a szobrot lerántották, az összetörött. A kutat állítólag szétverték, a mélybe hányták. (Németh Kálmán 1945-ben Mindszentynek azt mondotta, hogy a szerbek tulajdonában maradt. 1964-ben Amerikában úgy tudja, hogy „később Titoék Belgrádba cipelték.” Ki tudja?) Akik 1957-ben visszamerészkedtek, a betemetett kút helyén rózsabokrokat találtak. A hozzá vezető lépcsők még megvoltak. (Utólag is úgy látják: a megmentésre hiába lett volna minden szándék. Nem tudták volna felemelni, vagonba rakni, vagy akár - feltűnés nélkül - szétszedve menekíteni.)

A Székely Kálvária további sorsára Székely Albert lánya Bátaszéken ma így emlékezik: „A 14 stáció ide került a házhoz. Itt volt akkor is, mikor bérmálkoztunk. Szegény papunk, az nem tudott ide Bátaszékre beférkőzni. Mi legyen a stációkkal? A tisztelendő úr úgy gondolta, beadjuk Szekszárdra, a múzeumba. Közben Dálnoki Miklós Béla lejött látogatóba Németh Kálmánhoz. Apámhoz is benézett, kérdezte, hogy vannak a bukovinai székelyek. Nem sokkal ezután híre ment, hogy Dálnoki „összeesküvést” szervezett. Kijött az ÁVH. Kérdezősködtek: mit akart, miről beszéltek? Akkor már nagyon kellett apámat félteni. Anyám megijedt, fogta a fejszét, lehasította Horthy Miklóst a stációjáról, úgy, hogy csak a lovának az orra maradt a másik felén. Felhasogatta, elégette. Egyszer aztán az öcsém bevitte az iskolába. Ott reátették a keziköt.”

Az emlékezet persze valamennyit tévedhet. Az adatközlő akkor még kislány volt, s a régiek közül ma már nincs kit megkérdezni. Tény, hogy a stációk 1946. október 19-én már mindenképpen Bonyhádon, az ún. Hónig-házban voltak. Ezen a napon ugyanis Perczel Bélát, a Hűséggel a Hazához mozgalom mártírját újratemetik a bonyhádi Kálvária sírkertjében. A hamvakat Mindszenty József szenteli be, aki eljött, mert Sopronban együtt raboskodott a mozgalom másik, Gestapo által el-