Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Juhász Ferenc: A tisztaság pupillája
50 Új Dunatáj 1997. szeptember időbe, mintha történelmébe bábozódva lenne, nyelve gyémánt-sírjában!) de fordítva is így: ezek a gyönyörű lét-állapotok segítették élni őt, a szív koszorús fájdalom-zűrzavarában, a szorongás-sziklák ráfüggő ernyője alatt élőt! Olyan szívbeágazó pacemaker volt ez a szellem-erő, amely harmonikusra igazította az extraszisztolés, aritmiás, riadt szívműködést. Vele az életet. Igen, a kultúra, a szív-segítő gép! Bár lehetősége szerény volt: szeretett utazni. S ezért ott párállott benne, mint egy zöld szemgolyó-visszatükrözés a pupilla-fekete körül: Olaszország, a pineás, ciprusos, zöld gőzmoszat lanka-táj, Róma romjai, mint Goethe pupillájában, Péter sarus lépte és a katakombák földmélyi élet-halál darázsfészke, hűségből ragasztott cellarózsaháza, a halálba-merülő sziklaszivacs-sötétje! Okosan, szépen, tisztán, művelten, bölcsen írt Csányi László: esszét, tanulmányt, bírálatot, novellát, útirajzot, életvallomást. Kéretlenül, vagy kérésre. Csoda-dolgokat írt Arany Jánosról. Szerkesztő időmben talán a legnehezebbet kértem tőle: írjon Martin Heidegger alapművéről a Lét és időről (Sein und Zeit), akkor jelent meg magyarul. És micsoda brilliáns választ kaptam tőle (talán tizenöt oldalon), micsoda összefoglaló ihlettel megírt ítélet-csodát! így ezt, minden dogmatizmus és kacifántos okoskodás nélkül csak ő tudta. Csányi László. Mert ilyen volt: dogmatizmus és okoskodás nélküli. Ez volt az élet. Élete a szépségben és szenvedésben. Magyar íróként. És a halál? A halál mindig váratlan! Még akkor is, ha készülünk rá. Akárhogy tudjuk, hogy testünkben tombol rákdaganat-förgetegével. A lilasárga agyagiszap-viharfelhővel. Mégis váratlan ütés a halál! Mint az a villámcsapás, amit gyerekkoromban láttam szülőfalumban. Tiszta volt az ég. Vörösmarty Mihály Előszója! Kék, mint az angyalok húsa. Rózsaszínkék lazachús. Kék, mint a szeráfok tízezer szeme. A darázsszem összetett kék cella-borulat. Ment a bajszos, kaszás paraszt a szőke tarlón mezítláb, fekete kalapban, hazafelé. S egyszercsak megreccsent az kék, mintha egy üvegkupola összetörik. S a világoskék űr-potrohból egyetlen óriás aranyfullánk lövődött ki, s a paraszt nyakszirtjébe szúrt. Halál volt. Villámdöfés. Elektromos égi tű. Százezer voltos. Villámszigony. Aztán megint csak kék, tiszta kék. Hangtalan ragyogás. S a tarlón az arccal torstű-szőnyegbe zuhant halott. Mit mondhatnék még Csányi László, három éve halott Drága Barát: aki itt vagy most csontjaiddal a kő, a bronz alatt? Aki mégis őserdő-burjánzás vagy szívemben. Pedig kisimultál, mint kőcsobbanás után a tó-gyűrű. Hiszen mindnyájan halandók vagyunk. És ez a világegyetem legszebb értelme. Szörnyű lenne a halhatatlanság! Világ-pokol. Életed azt bizonyította, hogy a legszebb fény nem az égitesti, de az értelem világossága. Lámpa voltál sors-erdőnk bozontjában. Világosságodtól elpárolog a tévedések útja!
