Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 2. szám - Pályázati felhívás

aki így szeretné láttatni, ugyanakkor a világ legtermészetesebb és legelemibb ügyéről van szó, amelyet, lám, nem közvetlen és költőietlen szókimondással, hanem sokfajta elburkolással és játékossággal kapunk meg.

A lezárás felől tekintve az első mondatban felbukkanó hegyi patakban már a bekövetkezők cinkosát ismerjük fel, s a Szent Mihály lovát ellopó Kocsipál Gyuri akciója is más megvilágításba kerül a novella végén lejátszódó, korántsem érdekmentes, babonahívő alkudozás emlékezetünkbe idézése folytán. (Ez direktebb formában megismétlődik, ismét csak második olvasásra feltáruló jelentéssel, az elbeszélés dereka táján: „... mégse bolond ember Kocsipál Gyuri”.)

A sokadjára olvasó figyelmét már nem köti le annyira a türelmetlen story-követés, ily módon több energiája marad a részletek appercipiálására. Ha a megoldás visszahat rá, tehát második vagy sokadik olvasás során, más hangsúlyt kap a Vér Klárára vonatkozó szóbeszéd is. A molnárné fogadalma is a második (sokadik) olvasás alkalmával nyeri el fontosságát, hiszen a szövegből kiemeli utóbb megvilágosodó értelme: Vér Klára (természetesen) őszintén fogadkozott, s csak utóbb (mintegy az ő akaratától függetlenül) teremtődik meg annak a fajta házasságtörésnek a lehetősége, amely a betű szerinti szószegést elkerülhetővé teszi.

A szövegnek (ezen túl is) szinte minden pontja jelentéstöbblettel bővül. Amikor azt olvassuk, hogy nincs víz a patakban, de ha nem jön, tesznek róla, az már a befejezés ravaszkodó megoldását idézi élőnkbe. A „napfény kioltott nyelvecskéi”, amelyek végigtáncolnak a sövényen, s végig nyaldossák a fehér vásznat, úgyszintén plusz jelentést kapnak, s a novella könnyed és csúfondáros modorához illeszkedve erősítik az összbenyomást. Minden találgató, bizonytalankodó, játékos megfogalmazás egyértelművé válik („Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske...”), s új és új művészi hatásnak a forrása kétértelműségnek és egyértelműségnek, sejtető célzásnak és bizonyosságnak az egymásra vetítése („Hátha az akácfa virága kacsintása...”).

Vér Klára és Gélyi János párbeszédének minden incselkedő és minden komolyan mondott fordulatát, csábítás és engedés, késztető és visszatartó erők arányának módosulását másképpen értékeljük, ha nem első ízben találkozunk a szöveggel. A narráció váltakozása, a nézőpont felcserélődése már kevésbé köti le figyelmünket, hiszen nem „faggató” jellegű az olvasásunk. A befejezéstől visszafelé áradó „megvilágosodás” globális megítélésre, s nem a részletek szétszálazására ösztönöz. Az elbeszélői pozíció szüntelen változása helyett a lezárás felől megnövekvő jelentésértékek válnak érdekessé, például Vér Klára szavaiban: „No, gyere be hát, ha szépen viseled magad...” Az invitálás szövege ezúttal legalábbis háromféleképpen értelmezhető: 1. szó szerint, azaz illedelmes, tartózkodó viselkedésre vonatkoztatva, 2. bíztatásképpen a szerelmi együttlétre, 3. az egésszel kapcsolatos későbbi diszkréció igénye gyanánt.

Szent Mihály lovának ellopása, s a felfelé folyó víz „csodá”-ja, évődés, kérlelés és visszautasítás, vágyódás és beteljesedés, mind-mind más és más jelentést kapnak

9