Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 2. szám - SZEMLE,KRITIKA

80

Új Dunatáj 1997. május

Csekovszky Árpád kerámikus művésztől került Ács László birtokába. Ezekből eleinte több kisebb-nagyobb terjedelmű írás született meg a költőről, mígnem megfogamzott benne az elhatározás, hogy könyvet ír Kocsis Lászlóról.

Ács László olyan könyvet tett le az olvasó kezébe, amelyből mozgalmas elevenséggel bontakozik ki Kocsis László egyénisége, egy rokonszenves, szerény, szabad szellemű, kiegyensúlyozott jellemű ember alakja, tiszta, nagyon emberi életmódjával, és egy tehetséges alkotó művész, akit első verseinek publikálásakor szárnyára kapott a hír, akinek csak jelentkezésekor oszlott meg az irodalmi közvélemény, mert évek múltával nemcsak a barátok ünnepük, hanem - ahogy verseivel és gyorsan kibontakozó bámulatos rímelési készségével meglepetést szerez a verskedvelőknek - olvasóközönsége is, de aki pályáját mégsem tudta befutni, mert 50 éves kora után - bár még több, mint 3 évtizedet élt - többé már nem publikálhatott. Hiába álltak mellette olyan jó barátok, mint Bárdosi Németh János, Tüskés Tibor köteteinek kiadói fórumot többé már nem találtak, egy-egy verse jelenhetett meg elvétve, nagy ritkán Tüskés Tibor jóvoltából. (A szerkesztő Tüskésnek ez is elég nagy kockázattal járt.) Pedig korábban egész pályáján olyan kiváló egyéniségek méltatták elismeréssel köteteit, műveit, mint Bárdosi Németh János, Brisits Frigyes, Gyergyai Albert, Harsányi Lajos, Rónay György, Weöres Sándor és mások.

Izgalmas és nem könnyű feladatra vállalkozott tehát Ács László, de megnyílt előtte a kettős kötöttségben - papi és költői hivatásának - élő ember: habitusa, képzelőereje, fantáziája, tudása, műveltsége, ihlete, érzelemvilága, indulata, szenvedélye, akaratereje - s mindezek birtokában teljes biztonsággal és pontossággal rajzolja meg arcélét és költői karakterét, mutatja be költői életútját, művészi pályafutásának fő vonulatait. Azét az emberét és alkotó művészét, akit jó sorsa életének 50 esztendejében megkímélt nyomortól, nélkülözéstől, mellőzéstől és kortársi közönytől, de akinek élete további szakaszában osztályrészéül jutott az elhallga(tta)tott(!) - elnémított - poétái sors is. Volt pályáján - a korábbi évtizedekben, a költővé érlelődés Időszakában - olyan periódus, amikor a nyugalom és megelégedettség burkán belül egy önmagával elégedetlen, kétség és önbizalom közt vergődő lélek vívja küzdelmeit magánnyal, egyedülléttel és elfojtott szenvedélyekkel is. (Két szerelem tartotta fogva gondolat- és érzelemvilágát, és nem is rövid időre.) Nehogy azt higygyük tehát, hogy „a szelídség” mögött nem voltak érzelmi viharok. Csakhogy életének ezek a megpróbáltatásai, viharai, gyötrődései múló érzések voltak, mert a sztoikus ember lelkierejével felülemelkedik a megpróbáltatásokon. Másrészt ezek a vívódások nem a bonyolult lelki alkatú emberek belső vívódásai voltak Kocsis Lászlóban. Nem ismerte az irigységet, féltékenységet, a hiúságot, nem volt kisszerű és haragtartó. Számára szent volt a barátság. Az élet viszontagságait is a bölcs ember fölényével és derűjével fogadta. Érdek nélkül, mosolyogva tudott szeretni.

Volt azért a költőnek egy másik arca is. A befelé néző, elmélázó, töprengő, ön-