Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - SZEMLE,KRITIKA
78 Új Dunatáj 1997. május dernség kényszerét, egymásra lelnek a csend huszadik századi motívumában, s egyformán munkál mindkettőjükben az emberi elidegendés fájdalma. Sárándi József hite a hitetlenség, ő már önmagától is elidegenedik. Baka István verseinek szintén gyakori témája a csend és a semmi. Költészetében hosszú ideig nem találkozunk Istennel, ám később a költő visszatalál az Úrhoz, hogy rákérdezzen a költői szó megtartó erejére (Csak szavalt). Várady Szabolcs - a felszínen a hitetlenséget fogalmazva meg - akkor hallgat el, amikor eljut valamilyen bizonyossághoz, egy bármilyen kegyetlen következtetés kimondásának lehetőségéhez. Nagy Gáspár verseiben a bizonytalanság, az átmenetiség megfogalmazása vezet el a hallgatás szabadságához. Tolnai Józsefet a költői szó ereje és hitele foglalkoztatja. Kovács István pedig addig fokozza a csöndet, hogy A csönd fokozását követő utolsó ciklus címe helyén csak három csillag áll, s a ciklus záróversének sincs címe, csupán egy csillag jelzi azt. („... formálja belülről az élet / hanggá a csöndet / haranggá a hangot / a harangot virággá / a harangvirágot csönddé / formálja belülről az élet...” - zárja kötetét.) Költők. Távol egymástól térben, időben világlátásban, magatartásban. Mi fűzi össze őket mégis Szigeti Lajos Sándor könyvében? Felelős szavak. Az író ember felelőssége. Hagyomány és modernség. Hit és hitetlenség, isten keresése ebben az „elistentelenedett” világban. Szavak és szótlanság. Mert szavakkal keresi a költő a maga istenét, és a csöndben találja meg azt. Ez a csönd bizonyosság. A teljes hiány. Amikor a csöndből szavak.
