Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 2. szám - SZEMLE,KRITIKA

72

Új Dunatáj 1997. május

SZILÁGYI MÁRTON: „MINTHA MESÉLNE VALAKI” (KUKORELLY ENDRE: KEDVENXC)

Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996.

Kukorelly új kötete műfajilag értekező prózának tekinthető a leginkább: a fülszöveg utalása szerint esszék és kritikák találhatók benne. Mindazonáltal a könyvbe foglalt írások sajátos pozícióját ez a meghatározás aligha írja le kellő szabatossággal. Részben azért, mert ezek a szövegek eleve nem tartanak számot arra, hogy egy, a magyar irodalmi kultúrában tradicionális tanulmánykötetet építsenek ki, azaz minden fenntartott - bár persze azonnal át is értelmezett - műfaji elem ellenére a kötet nem is kíván egy korlátozott verifikálhatóságra számot tartó, diszkurzívlogikai felépítésű, valamilyen szinten objektivizált értelmezői nyelv alkalmazására kísérletet tenni. Pedig költők vagy prózaírók értekező prózája esetében a szakmaiság ilyen értelmű fönntartása is hozhat rendkívül komoly eredményeket, persze csak akkor, ha az ehhez szükséges módszertani ismeretek áthasonítása megtörtént: például Spiró György vagy Schein Gábor tanulmányai hézagtalanul beleilleszthetők az irodalomtörténeti, kritikai diskurzusok hagyományos rendjébe, recipiálásuknak nem előfeltétele a szépírói életmű vonatkozásrendszere - még ha természetesen nem jogtalan egy ilyen olvasat sem. Kukorelly esetében azonban éppen nem erről van szó. A kötet értelmezésének egyik, alapvető lehetősége ugyanis itt a költői életmű közegéhez történő hozzámérés - ahogyan ezt a szempontot színvonalasan képviseli is Bengi László kritikája (Alföld 1997/4. 89-92.). Vagyis - ebben az értelemben - a Kedvenxc izgalmát nyilván az adhatja, hogy egy jelentős költő egyéb műfajú megnyilvánulásait gyűjti össze, árulkodván ízlés-preferenciáiról, elfogultságairól, vonzalmairól. Hangsúlyoznám: aligha lehet kétségbe vonni ennek a kritikai megközelítésnek a jogosságát, sőt termékenységét sem. Annál inkább, mert ezt az olvasói várakozást maga a kötet is preformálja: ennek egyik apró jelzése, hogy a címlapon ismét viszontlátjuk azt a Hercules Seghers-metszetet, amely a Maniére (1986) és az Egy gyógynövény-kert (1993) borítóját is díszítette. Ikonográfiailag tehát ez a jelenlegi kötet két korábbi, a pályaalakulás szempontjából döntő jelentőségű versgyűjteményhez kapcsolódik - nyilván nem a szerző szándéka ellenére. Ezen túl azonban a kötet írásainak retorikai felépítése is számos ponton azonosnak vagy legalábbis analógnak tekinthető Kukorelly verseinek vagy szépprózájának megformálásával. A fülszöveg utal is arra - joggal -, hogy a szerző „ugyanabból a jellegzetes epiko-lírai beszédhelyzetből” szól tárgyáról, amelyet korábbi köteteiből ismerhetünk. Természetesen jelentősek a különbségek is, aligha moshatók össze tehát Kukorelly verseskötetei és ez a mostani gyűjtemény; hiszen míg költészetében - ahogyan ezt Oláh Szabolcs kimutatta („Valami továbblibbenti mindig”. Négy pél-