Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 4. szám - Komáromi Gabriella: Palást, mente, szablya vagy daróc, bocskor, kasza

84

Új Dunatáj 1996. december

jobb történelmi regénye a Kereszteshadjárat farmerben, a holland Thea Beckman könyye. Pedig ifjúsági! Művéhez hasonlatos érték történelmi regényeink körében nem akad. De szép és értékes művet említhetünk. Megjelenése után mi felnőttek bizonyára mást is kiolvastunk belőle, mint a mai gyerek. A regény világában 1686- ot írnak. Török gálya úszik a Dunán fekete lobogóval. „Tudnak ezek mind magyarul - mondják. Itt születének. - No vitézek, ölig vót? - kérdik tőlük. Ölig. - Érdemes vót? A halálnak! - Visszagyüttök? - Soha többet! - A hajó tovasuhant. A parti lábnyomokat elmossa a hullám.” (Berze Nagy Ilona: Lábuk nyomál elmosta a víz, 1989.) „Tüskevár” a történelemben - írtam kritikámban. Nem a hősi történet ejtett rabul, az emberi. A török időkben, a Tisza partján, a nádi világban. Alighanem nincs ifjúsági regényünk, amely a történelem mindennapjairól nagyobb művelődéstörténeti, néprajzi hitelességgel szólna. Kosa Csaba Pogánykó'( 1984.) című regényében is túlnő a pákozdi csatán az Öreg halász és a kisfiú története. De szó, ami szó, az igazi nagy kaland hiányzik mindkét könyvből. Ma már persze a baj nagyobb ennél, hiánycikk a történelmi regény is. Nem tudok beszámolni arról, hogy az elmúlt másfél évtized milyen korokat preferált. Nem preferált semmit. Az utóbbi három esztendőben például két történelmi ifjúsági regény született. (Értavy Baráth Kata: A három sárkány, 1993., Nógrádi Gábor: A mi Kinizsink, 1996.)

Történelmi regényt ma nem divat sem olvasni, sem írni, és állítólag végképp nem üzlet kiadni. Nemrég egy gyermekirodalmi pályázat meghirdetésekor egyszerűen nem volt merszünk történelmi témát kiírni. Utólag úgy gondolom, rosszul tettük. Két kerek évforduló is okot adott rá. Nemcsak az a bizonyos ezeregyszáz esztendő, hanem az a negyven is, ami 1956 októbere óta eltelt. Ráadásul az a negyven évvel ezelőtti forradalom a gyerekhősöké, a fiatal áldozatoké. Máig nem szól róluk sem gyerekkönyv, sem ifjúsági. A kismagyar Gavroche-ok története megíratlan. És napról-napra felejtődik.

A múlt tanúságai alapján az iskola, a történelemtanítás és a könyvkiadás összjátéka nélkül a mai napra választott műfajunk szomorú sorsra jut. Pedig nemcsak megmaradnia kellene, olvasókra találni, de megújulnia is. Éppen szemléletében. Sok mindent talán először a gyerekkönyvekben kéne abbahagyni. A magyar ember csak legyint, ha a Mátyás utáni történelmünk kerül szóba - írta Illyés a Petőfi-életrajzban. Kudarcok, tragédiák, vereségek sorozata a magyar história. Meg kéne próbálnunk, hogy szembeszálljunk ezzel a köztudattal. A szenvedés nem a mi privilégiumunk, és az áldozataink nem voltak hiábavalóak. Talpra álltunk, ellenálltunk, és nemcsak dicstelen, de józan kompromisszumokat is kötöttünk. Ezeregyszáz éve itt vagyunk! Ha úgy tetszik, ez sikertörténet is. Hát persze hogy tépett minket a balsors, de pestis, háború, éhínség máshol is volt. Kár, hogy a balsorsba vetett hitünk olyan megingathatatlannak látszik. Némelykor a balsorsot a nevén kéne nevezni: késlekedésnek, gyávaságnak, ügyetlenségnek, széthúzásnak. Igaz, hogy rettenetes