Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 4. szám - Monostori Imre: "Aki az ördögnek a kisujját odanyújtja"

Monostori Imre • „Aki az ördögnek a kisujját odanyújtja’57

Hamarosan meg is fogalmazódik (még mindig Moszkvában) a háború utáni magyar szellemi élet megtisztításának és átalakításának a Lukács-féle programja. Gyökeres, radikális változtatás szükségességét hirdeti meg, természetesen hozzátéve, hogy nem személyeket (például nem Fejtő Ferencet vagy nem Németh Lászlót), hanem mélyrenyúló téveszméket, káros ideológiákat kell leküzdeni. Az a fontos kérdés, hogy „bizonyos irányoknak, amelyeknek komoly társadalmi gyökerei vannak, melyek a tipikus eltévelyedései?” (Megosztottság vagy összefogás. [1944]. In: Magyar irodalom... 282. 1.)

A megosztottság helyetti egység gondolata vonul végig egy már Budapesten (1946-ban) írt cikkében is, amelyben nem vitatja, hogy „Németh László tehetséges író” (hiszen Major Tamás - Lukács „elvtársa és barátja” - darabot kért tőle a Nemzeti Színház számára), következésképpen „senkinek sincs joga arra, hogy írói megszólalása elé akadályokat gördítsen.” Ámde Németh olyan ideológiák kigondolója is egyben - harmadik út, minőségi szocializmus, mély magyar - híg magyar elmélet stb., - amelyek, ha „tömegbefolyásra tettek volna szert, múlhatatlanul falnak vitték volna a magyar népet(...).” Ezek ellen a nézetek ellen „múlhatatlanul szükséges a legélesebb ideológiai harc az egész vonalon a szellemi élet minden eszközével.” Lukács ugyanitt erőteljesen exponálja a népi írók ön- és egymást bíráló fellépésének szükségességét is a téveszmék leküzdésében. Ennek a népiségnek ugyanis szerinte meghatározó elemei voltak az új magyar elit „faji alapon” való kialakítása, valamint az arisztokratizmus és a tömegellenesség. S mindez - Szabó Dezsőnél és Németh Lászlónál - „dekadens folytatása a dzsentroid világ ideológiai fejlődésének.” (Vö. A magyar irodalom egysége. [1946. szept.] In: Magyar irodalom... 340-345.1.) Egy másik, ekkori programadó írásában ismét aláhúzza, hogy az afféle célkitűzések, mint például a „harmadik út” meg a „minőség forradalma” egyértelműen „reakciós, a tömegeket félrevezető” gondolatok. (Vö. Irodalom és demokrácia. Bp. 1947, Szikra. 63. 1.)

Közvetlenül A magyar irodalom egysége című Lukács-cikk után jelenik meg a Valóságban Király István tanulmánya Németh Lászlóról, amely fölerősíti az imént látott ítéletet; egyszersmind kontinuitást is teremt a kommunista Korunk egykori főszerkesztője, Gaál Gábor és Lukács György Németh munkásságát értékelő tézisei között. (Gaál tudvalevőleg csak a szépíró teljesítményét méltányolta, azt a Németh Lászlót, aki - mint szépíró - „megcáfolja”, „legyőzi” a tévelygő ideológus Németh Lászlót.) Király szóban forgó tanulmányának első mondata a következő: „Németh László elsősorban szépíró.” Majd tovább: bár művei jobbára csak „tehetséges torzók” (persze, nem a Gyászt vagy a VII. Gergelyt hozza fel példaként), nem teljes értékű alkotások, mégis: „Németh László, a művész maga cáfolja meg önmagát, a tanulmányírót.” Végül: „A magyar értelmiségnek tanulnia kell Németh Lászlótól, de