Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 4. szám - Monostori Imre: "Aki az ördögnek a kisujját odanyújtja"

Monostori Imre ■ „Aki az ördögnek a kisujját odanyújtja”55

A szövegösszefüggésekből kivehetően három művel, könyvvel foglalkozik itt: Farkas Gyula: Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, a Szekfu szerkesztette Mi a magyar? (benne babits esszéje: A magyar jellemről) című tanulmánykötettel és Németh László Kisebbségberi)tvz\. A Lukács által itt bírált közös jelenség az az „a priori” történelemszemlélet, amely előre kész saját sémákat olvas bele a magyar történelembe.

Ennek az első Németh-ellenes Lukács tanulmánynak - amelynek megállapításai természetesen több ponton is helytállóak és jogosak - meglehetősen kínos személyes vonatkozása is van. Németh ugyanis két alkalommal is említi szóban forgó esszéjében Lukács György tevékenységét, szerepét a magyar zsidó értelmiség korábbi szerepvállalásairól szólva. Először abban a - pozitív - összefüggésben, amely szerint a magyar zsidó értelmiségi elit fölkarolta és támogatta Adyt; a másikban viszont Lukács 1919-es szereplését azzal magyarázza, hogy őt, a „csaknem konzervatív tudóst” is „hisztériába” ejtette „kétfelé dobogó szívük s az Európa felett kibomló nemzetközi forradalom füttyszava a zsidó ügyért.”

Lukács szakmai bírálata Németh László itteni asszimilációfelfogása és sajátos, dichotóm jellegű magyar irodalomtörténeti vázlata felett szuverén tudósi teljesítmény, s mint ilyen, nyilvánvalóan figyelembe veendő. Ennek a lényege az, hogy Némethnél a „mély magyar” aprioritás minden más lehetséges értékelési szempontot elnyom, éppen ezért egyoldalú és nem hiteles. (Melesleg a Németh-féle - nyilvánvalóan egyoldalú - Berzsenyi - Kemény - Ady - Móricz „mély magyar” értékrendű irodalomfelfogást elvetve Lukács egy nem különben egyoldalú: „a jövőbe mutató” Fazekas - Csokonai - Petőfi - Ady költői „fő vonulatot” rajzol fel. (Napjainkban viszont már egy Arany - Babits - József Attila - Pilinszky esztétikumközpontú „fő vonal” jelenléte látszik megszilárdulni.)

Az igazi probléma itt azzal a gólemformáló mechanizmussal van, amelyet Lukács György ebben az írásában kezd meg: olyan politikai, ideológiai és etikai minősítésrendszert dolgoz ki Németh László torzképének ábrázolására, amelynek eszköztárából azután majd mindig előhúz és odagyúr néhány komponenst, ha Némethről szó esik - tulajdonképpen bármely összefüggésről, aspektusról legyen is szó. S éppen ebben a rendszeresen és folytatólagosan fel-felbukkanó fő stratégiai motívumban ragadható meg Lukács György prekoncepciós, panelekből építkező ideológiai működése - természetesen nemcsak Németh Lászlóval kapcsolatban. Ebben a tanulmányban például nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Németh „radikális jobboldali ellenzéki”, illetőleg, hogy „Szekfü időnként radikálisan lázongó tanítványa.” Ennélfogva őt a magyar irodalomban is „a konzervatív, a reakciós elvek miatt izolálódott jelentékeny írók érdeklik igazán.” Ebből a világnézeti pozícióból következik Lukács szerint az is - ismét egy később majd jó párszor visszatérő motívum -, hogy Németh László Ady-képe, felfogása a nagy költő sokféle hangja, meg